Genetikai tesztek után derült fény arra, hogy az Ausztrália nyugati partjainál, a víz alatt tenyésző óriási zöld mezőt valójában egyetlen növény alkotja.

A Nyugat-Ausztráliai Egyetem kutatói fedezték fel, hogy az egyetlen példányt jelentő tengeri fű, más néven szálas gömbfű vagy szalagfű (Posidonia australis) telepe kb. 180 km2-t fed le, ami Manhattan területének háromszorosát jelenti. A Cápa-öbölben (Shark Bay) talált telepről először azért gyűjtöttek mintákat, hogy 18 ezer genetikai marker vizsgálatával felmérjék annak diverzitását, vagyis azt, hogy mennyi növényfaj alkotja a mezőt. Meglepetésként érte őket a felfedezés, hogy csak egyetlenegy növényt tudtak azonosítani.

Mivel ez a hínár évente kb. 35 cm-t nő, a kutatók azt feltételezik, hogy a növény egyetlen apró magból fejlődött ki több, mint 4500 évvel ezelőtt.

A Cápa-öböl tökéletes helynek tűnik a növény számára: egészen különleges, nagyrészt háborítatlan környezetet találunk itt, nem véletlenül a Virágörökség része. Nagy mértékben védett az óceán durva hatásaitól, meglehetősen nyugodtan tud itt a tengeri fű növekedni.

A védett hely mellett egy másik tényező is kulcsszerepet játszhatott a növény növekedésében: annak genetikai öröksége. Mivel klónokkal szaporodik, a kutatócsapat bebizonyította, hogy poliploid szervezet. Ez azt jelenti, hogy a normál kromoszómaszám duplájával rendelkezik. A diploid, normál kromoszómaszámú egyedek csak a szülők génjeinek felét öröklik, viszont a poliploidok mindet. A feltételezések szerint ez előnyhöz juttatja a növényt, hiszen többféle génnel tudja túlélni a környezeti változásokat. A klónnal történő szaporodás miatt pedig az utódok is ugyanezzel az állománnyal rendelkeznek.

A szenzációs felfedezés után a tudósok most még többet szeretnének megtudni a növény ellenállóképességéről a klímaváltozás kapcsán. 2010-ben egy tengeri hőhullám az öböl hínárállományának 36%-át pusztította el, de ez a tengeri fű magához tért és jól fejlődik azóta is. Ez pedig ígéretes az élővilág számára, hiszen ez a hatalmas növénytelep számos állatfajnak is az otthonát jelenti.

A felfedezést a  Proceedings of the Royal Society tudományos folyóiratban publikálták.

A kiemelt kép illusztráció. 

Az Île-de-Ré sziget Franciaország nyugati partjainál fekszik. Népszerű nyaralási úticél homokos, enyhén lankás partja, hűvös vize és az állandó szellő miatt. A családok és turisták ezrei özönlik itt el a strandokat minden évben. A földdarab legnépszerűbb látnivalói azonban a szamarak.

Ezek ugyanis nem szokványos csacsik, hanem Poitou szamarak.

Ezek az állatok Franciaország Poitou régiójából származnak, az egyik legnagyobb szamárfajtát képviselik. Éppen a méretük miatt fogták őket munkára anno a sziget sóiparában. A szamarak legszembetűnőbb jellemzője a hosszú, bozontos szőrzetük, amely ápolatlannak tűnő, zsinórszerű csimbókokban lóg, filcesedik, rasztásodik, mindez valljuk be, nem túl szép látvány.

Méretük és erejük miatt a négylábúak a Charente-Maritime tengerparti sós mocsaraiban dolgoztak, a földeken a szúnyogok és más bogarak csipkedték őket. Annak érdekében, hogy a lábukat védjék a vérszívóktól, a gazdik speciális nadrágokat varrattak nekik, és azt adták rájuk minden nap, amikor dolgozni indultak. Ezek a nadrágok régi piros, mintás függönyanyagból vagy szürke csíkos szövetből készültek, ami miatt csak úgy hívták az állatokat: ‘a bugyogós szamarak’.

Napjainkban már nem dolgoztatják ezeket az csacsikat a sólápokon, de a nadrágot rájuk adják, elsősorban a turisták miatt őrzik ezt a hagyományt.

A 20. század közepéig ezek a jó teherbírású állatok rendkívül keresettek voltak világszerte, több mint 30 ezer példányt exportáltak belőlük. Azonban ahogy a technika és a gépesítés fejlődött a II. világháború után, az állati munka iránti kereslet csökkent, majd megszűnt. Ennek következtében az öszvérek és szamarak állománya drámaian lecsökkent. 1977-ben mindössze 44 Poitou szamár maradt az egész világon. A megőrzési programnak hála az elmúlt évtizedekben ezt a számot több százra sikerült feltornázni (2005-ben 450 ilyen állatot jegyeztek).

Forrás: www.amusingplanet.com

Alighanem megtalálták a világ legidősebb fáját egy 4 méter vastag törzzsel rendelkező, Chilében élő ciprus képében. Az új rekorder, amelyet Dédnagyapának hívnak, 600 évvel öregebb, mint az előző csúcstartó.

A Párizsi Klíma- és Környezettudományok Laboratóriumában dolgozó chilei kutató, Dr. Jonathan Barichivich szerint a fa akár 5484 éves is lehet. A spanyolul alerce-nek nevezett patagónciprus (Fitzroya cupressoides) egy tűlevelű, amely Chilében és Argentínában őshonos és rendszertanilag ugyanahhoz a családhoz tartozik, mint a hatalmas örökzöld mamutfenyők és óriás mamutfenyők.  Ezek a fák rendkívül lassan nőnek, ugyanakkor a 45 méteres magasságot is elérhetik.

Barichivich 2020-ban vett mintát a fából, de a törzs közepéig nem tudott eljutni, ezért számítógépes modellezés segítségével becsülte meg a matuzsálem életkorát. Mivel még nem sikerült az összes évgyűrűt megszámolni, az eddigi eredmények tudományos folyóiratban történő publikálása várat magára.

A feltételezések szerint az Alerce Milenario túlszárnyalja az eddig legidősebb faként ismert 4853 éves kaliforniai Matuzsálemet, amely faját tekintve simatűjű szálkásfenyő.

A Dédnagypapa egy hűvös, párás völgyre néz, az Alerce Costero Nemzeti Parkban, mohák, zuzmók és más növények védik a göcsörtös hasadékait. A látogatók az alapját még napjainkban körbejárhatják, ami akár károsíthatja is a növényt, amellett, hogy a klímaváltozás, a száraz időszakok is nyomot hagynak rajta.

A fakitermelő ültetvények több mint 2,3 millió hektáron terülnek el Chile déli részén, az ország legjelentősebb ipara a cellulózgyártás. A szomjas, nem őshonos fenyőféle- és eukaliptusz ültetvények a terület 93%-át teszik ki, amivel a dél-amerikai ország őshonos fajait veszélyeztetik.

Chile 1973 és 2011 között több mint 780 ezer hektár őshonos erdőt vesztett el és ennek a folyamatnak még nincs vége.

Forrás: www.theguardian.com

Európa-szerte új trend van kibontakozóban: művészek, tervezők, építészek dolgoznak azon, hogy a lapos, szürke, unalmas tetőkre életet hozzanak, igazi közösségi terekké alakítsák őket. Ezek a tetőkertek számtalan módon hasznosíthatók: a közparktól kezdve, a kiállítótermen át a napelemparkokig. Több ezer futballpályányi terület vár arra, hogy értelmes funkciót kapjon, akár zöldfelületként, akár kulturális rendezvényteremként.

A sötétszürke betonból készült csupasz tetők pedig a városok hősziget-hatásában játszhatnak szerepet, minél több anyag nyeli el a hőt itt, annál kevesebb energiát kell az épületek arra fordítania, hogy lehűtse magát. Ezek a tetők így a városok fenntarthatósági törekvéseibe is bekapcsolódnak.

Rotterdam például 14 millió m²-nyi tetőkert-területtel rendelkezik, amelyet elszántan próbálnak zölddé tenni.  A Luchtpark Hofbogen történelmi vonatállomás tetején lévő részt ennek keretében kanyargós parkká alakították. Rotterdam számára azért is fontosak a tetőkertek, mert a város 90%-a technikailag a tengerszint alatt helyezkedik el, ezért támogatják azokat a megoldásokat, amelyek vízszint felett tudják tartani a területek egy részét.

Nem csak Rotterdamban fedezik fel a magaslati lehetőségeket, de Amszterdam, Belfast, Antwerpen, Nicosia, Göteborg, Chemnitz és Faro is tetőkert-projekteken dolgozik. Barcelonában kulturális eseményeket, előadásokat, koncerteket tartanak a háztetőkön. A ciprusi Nicosiában akad olyan gyeppel borított tető, amely 360 fokos rálátást biztosít a városra. Sőt, egy csillagvizsgálóval felszerelt tetőkertet is találunk itt, ahonnan tiszta éjszakákon az égboltot kémlelhetjük.

Forrás: www.goodnewsnetwork.org