Ha azt hiszed, hogy a mai világban egy ország képes teljes mértékben megtermelni mindazt, amit megeszik, nos… igazad van. De csak egyszer. A világon csupán egyetlen ország képes saját maga előállítani az összes élelmiszert, amire a lakosságának szüksége van. És nem, nem Svájc. Nem is Hollandia. Hanem Ausztrália.
Mit jelent az, hogy egy ország önellátó?
Az élelmiszer-önellátás nem azt jelenti, hogy egy ország soha nem importál semmit – inkább azt, hogy elvileg képes lenne megtermelni a saját szükségleteit, ha kellene. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az élelmiszergyártás volumene és sokfélesége elegendő lenne a lakosság táplálására, még akkor is, ha a globális ellátási láncok megszakadnának.
Ausztrália – A világ élelmiszer-nindzsája
Az ausztrál mezőgazdaság hatékonysága és mérete lehetővé teszi, hogy jóval többet termeljenek, mint amennyit saját maguk elfogyasztanak. Sőt, az ausztrál mezőgazdaság termelésének mintegy 70%-a exportra megy. A 26 milliós lakossághoz képest hatalmas területeken folytatnak szántóföldi és állattartó gazdálkodást, a klíma pedig lehetővé teszi a gabona, zöldség, gyümölcs és hús nagy mennyiségű előállítását. Ráadásul fejlett agrártechnológiájuk és vízgazdálkodási módszereik is hozzájárulnak a sikerhez.
A többiek hol állnak?
A kutatók által elemzett ENSZ-adatok szerint a világ országainak többsége messze nem képes teljes élelmiszer-önellátásra. Az EU, az Egyesült Királyság és az USA is importál bizonyos kulcsfontosságú élelmiszereket – kávét, kakaót, trópusi gyümölcsöket, rizst vagy éppen halat –, amelyeket nem tudnak vagy nem akarnak nagy mennyiségben előállítani.
Egy ország önellátási arányát befolyásolja a népsűrűség, az éghajlat, a termőföldek eloszlása és a gazdasági prioritások is. Japán például nagy arányban támaszkodik import élelmiszerre, míg India vagy Kína sokkal inkább saját forrásokra épít, bár teljes önellátást ők sem tudnak biztosítani.
Miért nem próbál minden ország önellátó lenni?
Elsősorban azért, mert a globalizáció miatt olcsóbb és kényelmesebb bizonyos élelmiszereket importálni. A banán például sokkal olcsóbb, ha Ecuadorból jön, mint ha egy fűtött holland üvegházban próbálnánk termeszteni. Ráadásul a mezőgazdasági termelés gyakran nemcsak éghajlati, hanem társadalmi-gazdasági korlátokba is ütközik.
Emellett a specializáció – például a francia sajt, a brazil kávé vagy a norvég lazac – globálisan működő kereskedelmi rendszerekre épül. A teljes önellátás ezért nem minden esetben hatékony cél, inkább biztonsági kérdés: mennyire sérülékeny egy ország, ha megszakadnak az importvonalak?
A jövő kérdése: élelmezési szuverenitás vagy globális függőség?
A klímaváltozás, a háborúk, a világjárványok és a geopolitikai bizonytalanság mind rávilágítanak arra, milyen fontos lenne a rugalmas, helyi alapú élelmiszertermelés. Bár a teljes önellátás nem reális minden ország számára, a részleges önellátás és az élelmezési szuverenitás növelése egyre hangsúlyosabbá válik a nemzeti stratégiákban.
A cikk nem moralizál, de egyértelmű: ha egy ország élelmiszerből független tud lenni, az jelentős politikai és gazdasági előnyt jelenthet. Ausztrália pedig most éppen ebben jár az élen.
Forrás:
– Science Focus cikk: Only one country produces the food it needs to be self-sufficient
– FAO (Food and Agriculture Organization of the United Nations) adatok, 2024
– ABARES (Australian Bureau of Agricultural and Resource Economics and Sciences), 2023
