Ha valaki végigfuttatja az ujját a talpunkon vagy a hónaljunkban, legtöbben akaratlanul is nevetésben törünk ki, miközben közben legszívesebben elszaladnánk. De vajon miért csiklandós az ember, és van-e ennek bármiféle értelme az evolúció szempontjából?
A csiklandozás két arca – bizsergés vagy nevetőgörcs?
Érdekes módon a kutatók kétféle csiklandósságot különböztetnek meg:
– knismesis: az enyhe, bizsergető érzés, amit például egy szúnyog mászkálása okoz a bőrön,
– gargalesis: a harsány nevetést kiváltó, intenzív csiklandozás, amit más emberek ujja idéz elő a jól ismert érzékeny pontokon.
Míg az előbbi inkább irritáló, az utóbbi furcsán szórakoztató – hacsak nem addig tart, hogy már inkább kín, mint kacagás.
Csiklandozás mint természetes riasztóberendezés
Az egyik elmélet szerint a csiklandósság azért alakult ki, hogy jelezze a testünk legsebezhetőbb pontjait. A talpunk, a hasunk, a hónaljunk – mind olyan területek, ahol sérülés esetén komoly kárt szenvedhetünk. Ha valaki hozzáér, azonnali reakcióval válaszolunk: elhúzódunk, összerándulunk. Ez lehetett a természet egyik módja, hogy edzésben tartsa a reflexeinket.
Nevetés, ami összeköt
A másik elmélet szerint a csiklandozás az emberi kapcsolatok építésében játszott szerepet. Gondoljunk csak a gyerekek nevetőrohamaira, amikor a szüleik csiklandozzák őket: ez a közös játék erősíti a kötődést, a bizalmat és a társas kapcsolatok fejlődését. A nevetés ebben az esetben nem a félelmet, hanem az örömöt jelzi, így a csiklandozás egyfajta társas „edzőterem” lehetett.
Miért lehetetlen magunkat megcsiklandozni?
Agyunk remekül előrejelzi a saját mozdulatainkat. Ha megpróbáljuk magunkat megcsiklandozni, az agy egyszerűen lecsökkenti az inger újdonságát – hiszen pontosan tudja, mi következik. A csiklandozás lényege pedig éppen a kiszámíthatatlanság: ezért olyan hatásos, ha más okozza.
Nem csak mi vagyunk csiklandósak – az állatok titkos nevetése
Nemcsak az embereknél figyelték meg a csiklandós reakciót. Csimpánzok és patkányok esetében is előfordul, hogy bizonyos érintések játékos hangokat váltanak ki, ami arra utal, hogy a csiklandozás nemcsak emberi különcség, hanem mélyebb evolúciós gyökerekkel rendelkezik.
Az evolúció kacagtató rejtélye
Bár a tudomány közelebb került a válaszhoz, a csiklandósság pontos evolúciós szerepe még mindig vitatott. Valószínű, hogy egyszerre több funkciót is betöltött: egyszerre segített megóvni a testünket a veszélytől, és erősítette a kapcsolatainkat másokkal.
Legközelebb, amikor valaki csiklandoz, gondoljunk bele: lehet, hogy a nevetésünk több millió éves örökség, amit az evolúció hagyott ránk – akarva-akaratlanul.
