Volt egyszer egy férfi, aki úgy döntött, hogy kiprovokálja a természet legdühösebb erőit. Nem hős volt, nem szuperember, csak kíváncsi. Benjamin Franklin, a XVIII. század legkíváncsibb elméje, egy zivataros délutánon sárkányt eresztett az égbe – de nem gyerekként, hanem tudósként. És nem is akármilyen szándékkal: villámot akart fogni.
A felvilágosodás legmerészebb ötlete
A 1700-as évek közepén az elektromosság még inkább bűvös kuriózum volt, mint egzakt tudomány. Az emberek borostyánkővel dörzsölték a bundát, szikrákat csiholtak, és közben azt hitték, az „elektromos tűz” valami láthatatlan életenergia. Franklin viszont másként gondolkodott. Felismerte, hogy a villám ugyanaz az elektromos jelenség, amit a kísérletezők a laborban produkáltak – csak épp milliárdszor nagyobb léptékben.
A legenda szerint egy 1752-es nyári napon, miközben mások a pincébe menekültek volna, Franklin egy vas kulcsot kötött egy nedves madzagra, azt egy selyemszálhoz rögzítette, majd sárkányt eresztett a viharba. Zsebében egy Leiden-palack (az akkori „elem”) pihent. És amikor a kulcsból apró, kékes szikrák pattantak ki, a kísérlet sikerült: bebizonyította, hogy a villám elektromos természetű.
A pillanat, amikor a statisztika hálás volt
Ha ma valaki ezt megpróbálná, jó eséllyel Darwin-díjra pályázna. Franklin azonban elképesztő szerencsével túlélte. Más tudósok kevésbé jártak jól: a francia Thomas-François Dalibard például Franklin mintájára végzett kísérletet, és egyik segítője halálos áramütést szenvedett. A villám ugyanis nem ismer kompromisszumot: vagy eltalál, vagy nem.
Franklin viszont megúszta, és ezzel a tudomány egyik legikonikusabb pillanatát teremtette meg. Később feltalálta a villámhárítót, amely szó szerint életmentő találmánnyá vált – azóta is az egyik legnagyobb „praktikus tudományos innováció”, amit egy zivatar inspirált.
A vihar, ami civilizációt világított meg
Franklin nemcsak fizikusként, hanem filozófusként is értette, hogy a természet megértése hatalom. A villámkísérlet szimbolikus volt: az ember először emelte fel a kezét az ég felé nem imában, hanem tudásvágyból. Ekkor vált a természetből kutatható jelenség, nem pedig isteni szeszély. Ez a pillanat volt a felvilágosodás szívdobbanása.
És persze ott volt a humor is. Franklin híres öniróniával beszélt a saját bátorságáról (vagy őrültségéről): „Aki a villámot a mennyből és a zsarnokot a trónról képes lerántani, az a szabadság emberének barátja.” Talán nem véletlen, hogy később az amerikai szabadság egyik atyjaként is tisztelték.
A természet és az ember közti finom határvonal
A történet azért ma is időszerű. Franklin sárkánya a tudományos kíváncsiság szimbóluma lett: a bátorságé, amellyel az ember a természethez nyúl, és néha csodát, néha bajt idéz elő. Ma már laborban, szimulációban, mesterséges intelligenciával „viharozunk” – de a kérdés ugyanaz maradt: mennyire merünk közel menni ahhoz, amit nem értünk teljesen?
És ha legközelebb villámlik, talán eszedbe jut, hogy volt valaki, aki tényleg próbált beszélgetni a mennydörgéssel. És – csodával határos módon – választ is kapott.
