Egy apró, szélfútta sziget az óceán közepén. A madarak némán köröztek felette, a föld csendes volt – egészen addig, amíg a mélyben valami fel nem ébredt. Egyetlen pillanat alatt a talaj megemelkedett, a tenger fodrozódni kezdett, és a Föld szíve is megremegett.

1971. november 6-án az Aleut-szigetekhez tartozó Amchitka szigetén az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága végrehajtotta a történelem addigi legnagyobb földalatti nukleáris kísérletét. A művelet kódneve Cannikin volt – magyarul annyit tesz: „vödör”. Ártatlan név egy olyan eseményhez, amely alapjaiban rengette meg nemcsak a szigetet, hanem a közvéleményt is.

A kísérlet célja az volt, hogy teszteljék a Titan rakétákhoz fejlesztett új termonukleáris robbanófej hatékonyságát. A bomba ereje körülbelül 5 megatonna volt – ez a hirosimai atombomba teljesítményének több mint 250-szerese. A robbanást 1800 méterrel a földfelszín alatt hajtották végre, de még így is érezhető volt az egész Csendes-óceán térségében.

A természet reakciója

A robbanás hatására a sziget felszíne több méterrel megemelkedett, majd visszasüllyedt, és egy több száz méter átmérőjű kráter keletkezett. A rengéshullám elérte a 6,9-es magnitúdót a Richter-skálán – vagyis akkora energiát szabadított fel, mint egy közepes földrengés.

A tudósok akkor azt állították, hogy a robbanás teljesen elszigetelt marad, ám a mérések szerint a föld alatti rétegekben radioaktív anyagok mozdultak el, és a sziget ökoszisztémája évekre megsérült. A tengerpart mentén a halállomány jelentősen megcsappant, a fókák és a tengeri madarak fészkelőhelyei megrongálódtak, és több faj átmenetileg elhagyta a környéket. A növényzetet a föld alatti hőhatás és a radioaktív por egyaránt sújtotta, a talaj mikrobiológiai élete pedig évekre lelassult. Csak évtizedekkel később kezdtek visszatérni az állatok, és ma a sziget lassan, de szemmel láthatóan regenerálódik – bár a sugárzás nyomai még mindig kimutathatók a talajmintákban.

A tiltakozás szigete

A Cannikin-kísérlet ellen már a tervezés idején heves tiltakozások indultak. Biológusok, környezetvédők és politikusok figyelmeztettek a földrengésveszélyre, a tenger élővilágát fenyegető károsodásra, sőt, egyesek attól tartottak, hogy a robbanás szökőárat indíthat el. Az ellenzők között ott volt egy kis csoport kanadai és amerikai aktivista is, akik „Don’t Make a Wave Committee” néven szerveződtek – ők később új nevet vettek fel: Greenpeace.

Így vált a Cannikin-kísérlet nemcsak nukleáris, hanem környezeti fordulóponttá is. A természetvédelmi mozgalmak egyik kiindulópontja lett, és világszerte rávilágított arra, milyen veszélyeket rejtenek az emberiség fegyveres ambíciói a Földdel szemben.

A tudomány és a morál határán

A kísérletet hivatalosan sikeresnek nyilvánították, ám a környezeti és etikai kérdések örökre árnyékot vetettek rá. Amchitka szigetét később elhagyták, a területet lezárták, és ma a természet lassan visszahódítja a sebhelyes földet. A talaj még évtizedekkel később is sugárzást mutatott ki – mintha maga a sziget sem tudná elfelejteni, mi történt ott azon a novemberi napon.

Ma Amchitka szigete elhagyatott természetvédelmi terület, amely az Alaska Maritime National Wildlife Refuge részeként fokozottan védett. Az élővilág fokozatosan visszatért: újra megjelentek a tengeri madarak, a fókák és a rozmárkolóniák, de a tudósok továbbra is rendszeresen vizsgálják a talajt és a tenger vizét. Bár a sugárzási szint ma már az elfogadhatónak számító határon belül van, a mélyben rekedt radioaktív anyagok miatt a térség még mindig szimbolikus emlékeztetője az atomkorszak felelőtlenségének.

A Cannikin-kísérlet emlékeztet arra, hogy a tudományos kíváncsiság és a hatalomvágy közötti határvonal gyakran csak egy vékony földréteg – és néha az is megremeg. Mert vannak kísérletek, amelyek nemcsak a földet, hanem a lelkiismeretet is megrengetik.