Ez az a kérdés, amit normális körülmények között nem teszünk fel egy vasárnapi ebédnél. Mégis újra és újra felbukkan, amikor valaki egy sötétebb hangulatú tudományos cikkbe botlik: ha meghalnék otthon, egyedül… a kutyám vagy a macskám tényleg megenne? A rövid válasz: igen, előfordulhat. A hosszabb válasz viszont sokkal kevésbé horrorisztikus, mint amilyennek elsőre hangzik.
Nem árulás, hanem túlélés
A legtöbb ember családtagnak tekinti a háziállatát. Együtt alszunk, együtt élünk, ismerjük egymás szokásait. Emiatt különösen nehéz elképzelni, hogy ugyanaz az állat, amelyik tegnap még az ölünkben dorombolt vagy a cipőnket hozta vissza, egyszer csak… más szerepbe kerül.
A biológia azonban nem ismeri a drámát. Egy halott ember nem „gazdi”, hanem mozdulatlan test, amelynek az illata idővel egyre inkább az élelemre emlékeztet. Ha az állat napokig vagy hetekig zárva marad, étel nélkül, akkor nem bosszú, nem agresszió és végképp nem érzelmi fordulat történik – hanem túlélési döntés.
Mikor fordul elő leggyakrabban?
A dokumentált esetek túlnyomó többsége olyan helyzetekhez kötődik, amikor az ember egyedül élt, és a halála után hosszabb ideig nem találtak rá. Ilyenkor az állat nem tud elmenni, nem tud máshonnan élelmet szerezni, és nincs, aki gondoskodjon róla.
A törvényszéki szakirodalom szerint a boncolások során az állatok okozta sérülések annyira ismertek, hogy a szakemberek kifejezetten számítanak rájuk. Ezeket a nyomokat külön kezelik, hogy meg lehessen különböztetni a halál okát az utólagos állati viselkedéstől.
Ki „kezdi el” hamarabb: a kutya vagy a macska?
A közvélekedés szerint a macskák lennének az elsők, de a valóság ennél árnyaltabb. A tapasztalatok alapján a kutyák nagyobb eséllyel fogyasztanak el jelentősebb mennyiséget a testből, egyszerűen azért, mert erre fizikailag alkalmasabbak, és természetes dögevők is.
A macskák jellemzően kisebb, könnyen elérhető területeken hagynak nyomot: arc, orr, ujjak. Nem kegyetlenségből, hanem mert vadászként eleve kisebb zsákmányhoz alkalmazkodtak.
Néha nem is az éhség indítja el
Néhány esetben az állatok nem azonnal éhségből kezdenek rágni. Előfordult már, hogy egy kutya vagy macska az arcon megjelenő vérre, sérülésre reagált, miközben a gazdája már nem mozdult. Az állat ilyenkor gyakran megnyugtatást keres, reakciót vár – és amikor ez nem érkezik meg, a viselkedés átalakul. Ez kívülről sokkoló, belülről viszont következetes.
Mi köze ennek az emberi magányhoz?
A kutatók szerint ezek az esetek nemcsak az állatokról szólnak, hanem rólunk is. A legtöbb történet hátterében társadalmi elszigeteltség, idős kor, mentális problémák vagy extrém állattartási helyzetek állnak. Különösen magas a kockázat ott, ahol sok állat él együtt rossz körülmények között. Ilyenkor az éhezés már a gazda életében is jelen van, és a halál csak felerősíti a problémát.
Szeretnének-e az állatok „rosszat” nekünk?
Nem. A szakértők egyhangúak ebben: az állat nem fordul ellenünk. Egyszerűen alkalmazkodik egy extrém helyzethez. Sőt, több állatorvos és törvényszéki szakember nyíltan kimondta: ha nincs más lehetőség, számukra elfogadható gondolat, hogy az állatuk így marad életben.
Morbid? Talán. Biológiailag logikus? Teljes mértékben.
Mit tanulhatunk ebből az egészből?
A történet végső tanulsága nem az, hogy félni kellene a háziállatainktól. Inkább az, hogy mennyire fontos az emberi kapcsolatok, a rendszeres kapcsolattartás és az állatok felelős tartása.
A kutya és a macska nem szent, de nem is áruló. Csak élőlény, amely – akár tetszik, akár nem – a természet szabályai szerint működik. És ezek a szabályok néha egészen kellemetlen kérdéseket tesznek fel nekünk.
