Amikor meghalljuk az „óriásfarkas” (Aenocyon dirus, korábban Canis dirus) nevét, legtöbben a Trónok harcából ismerős, hatalmas, lenyűgöző ragadozóra gondolunk. A valóságban az óriásfarkas valóban létezett – és bár megjelenése tekintélyt parancsoló volt, egy furcsa, emberihez hasonló gyengeség is kísérte: pocsék térdei voltak.
A jégkorszak nagymenői – akiknek nem volt könnyű a járás
A Föld egykor nemcsak dinoszauruszok, hanem óriási emlősök otthona is volt. 20 000 évvel ezelőtt Dél-Amerikában például óriás páncélos tatuk, azaz Glyptodonok mászkáltak, amelyek akár 2 tonnát is nyomtak – míg Ausztráliában 3 méter szárnyfesztávú sasok repkedtek, amelyek könnyedén elragadtak egy koalát vagy kisebb kengurut. A tengereket pedig a 4 méter hosszú ichthyoszauruszok uralták – ezek az ősi tengeri hüllők delfinszerű testfelépítéssel rendelkeztek, és a pleisztocénnél jóval korábban, mintegy 250–90 millió évvel ezelőtt éltek. Hatalmas szemük és áramvonalas testük segítette őket a gyors úszásban, miközben kisebb halakat és tintahalakat vadásztak.
És ott voltak az óriásfarkasok – hatalmas, izmos, ősi rokonai a ma élő farkasoknak, akik a pleisztocén kor végén uralták Észak-Amerika tájait. De hiába a vad küllem és az erő, egy rejtett ellenség is gyengítette őket.
Térd, ami cserbenhagyta az evolúciót
A 2024-ben publikált paleontológiai kutatás során a La Brea-i kátránygödrökből előkerült több mint 500 végtagcsontot vizsgáltak meg, és kiderült: a fiatal felnőtt és kölyök óriásfarkasok közel 3%-a szenvedett térdízületi rendellenességben, az úgynevezett osteochondrosisban. Ez a betegség a csontfejlődés során jelentkezik, és ízületi fájdalmat, mozgáskorlátozottságot okoz – ugyanaz, ami ma a kutyákat, macskákat és embereket is sújtja. A kutatók szerint az óriásfarkasok esetében ennek több oka is lehetett: a gyors növekedés és nagy testtömeg kombinációja megterhelte az ízületeket, a genetikai hajlam és a táplálkozás pedig tovább fokozhatta a problémát. Elképzelhető, hogy a zsákmány utáni heves küzdelmek és a gyakori sérülések is hozzájárultak a betegség kialakulásához.
A tudósok szerint a beteg példányok térdízületein akár 12 milliméteres elváltozások is láthatók voltak. Ez azt jelenti, hogy a jégkorszak rettegett vadászai valójában sántítva, fájdalmasan mozoghattak – miközben mamutokra, lovakra és bölényekre vadásztak.
Az evolúció nem válogat – a baj közös
A felismerés meglepő, de egyben tanulságos is. Az osteochondrosis ma is gyakori a házi kedvenceknél, főleg nagytestű kutyáknál, mint a német juhász vagy a labrador. Az, hogy az óriásfarkasoknál is előfordult, azt mutatja: ez a betegség több tízezer éve kíséri az emlősöket.
A kutatók szerint az óriásfarkasok csontjai időutazásként szolgálnak a modern állatorvostudománynak – ha megértjük, miként fejlődött ez a rendellenesség, jobban tudjuk kezelni a ma élő kutyák és macskák ízületi betegségeit is.
Amikor a legendák is sántítanak
Az óriásfarkasok kihaltak körülbelül 12 000 éve, de történetük most új értelmet nyert: ezek a félelmetes ragadozók nemcsak erejük, hanem sérülékenységük miatt is különlegesek. A csontjaik azt üzenik, hogy még a legnagyobb ragadozók is sebezhetők, és az evolúció könyörtelenül játszik minden élőlénnyel – legyen az farkas vagy ember.
Szóval legközelebb, amikor a kutyád lába megfájdul, gondolj arra: talán egy csepp óriásfarkas-vér még benne is ott kering – csak épp ugyanazzal a térdproblémával.
