Ha a gyereked inkább elbújna az asztal alá, mint hogy megkóstolja a brokkolit, ne aggódj – nem te rontottad el, és nem is a spenót indított személyes háborút ellene. A válogatósság ugyanis nem hiba, hanem egy teljesen természetes (bár néha idegőrlő) fejlődési szakasz. És bár sok szülő szerint ez a korszak örökké tart, a tudomány megnyugtat: előbb-utóbb minden gyerek eljut oda, hogy önszántából is megkóstolja a levest – még ha előtte háromszor is eljátszotta a „csak szagolni akartam” jelenetet.
A válogatósság evolúciós örökség
A gyerekek óvatossága az új ételekkel nem a modern kor hisztije – hanem biológiai védelmi rendszer. Őseink idejében a „fura színű bogyó” gyakran halálos kimenetelű gasztrokaland volt. A kicsik agya ezért úgy van bekötve, hogy eleinte bizalmatlan legyen minden ismeretlen ízzel szemben. Vagyis amikor a gyerek fintorog a padlizsánra, az tulajdonképpen a természetes túlélőösztön diadala.
Ráadásul 1 éves kor körül a gyerekek növekedése kissé lelassul, így az étvágyuk is csökken. Amit mi „válogatósságnak” nevezünk, az gyakran csak az a pillanat, amikor a szervezetük pontosan tudja, mire van (és mire nincs) szüksége.
A „mindent meg kell enni” korszak ideje lejárt
Sokunkat neveltek a „tiszta tányér klubban”, de a kutatások szerint ez több kárt okoz, mint hasznot. Ha a gyereknek kötelezően kell mindent megenni, akkor megtanulja figyelmen kívül hagyni a testének jelzéseit – vagyis azt, mikor jóllakott. A dietetikusok szerint épp az a kulcs, hogy a szülő döntse el, mi, mikor és hol kerül az asztalra, de a gyerek döntse el, mennyit eszik belőle.
És igen, a zsarolás („ha megeszed a brokkolit, kapsz fagyit”) sem működik hosszú távon – csak megerősíti, hogy a zöldség a büntetés, a desszert pedig a jutalom. A végeredmény? Egy felnőtt, aki minden stresszhelyzetet csokival kezel.
Hogyan segíthetünk a gyereknek megbarátkozni az ételekkel?
A csodamódszer neve: ismétlés és játék. Egy új ételt akár tízszer is látnia, szagolnia vagy megérintenie kell, mielőtt hajlandó lesz megkóstolni. Már az is siker, ha csak beletúr a villájával – ez is egyfajta ismerkedés.
A szakértők szerint a gyerekek akkor lesznek nyitottabbak, ha részt vesznek az ételkészítésben. Hagyd, hogy keverje a tésztát, szórja a sajtot, vagy válassza ki a répát a piacon – ha részese a folyamatnak, sokkal valószínűbb, hogy meg is kóstolja.
A konyhában pedig jöhet a kreativitás: az egyik anya például úgy szoktatta rá a gyerekeit a csilire és a sült krumplira, hogy „krumpliházakat” építettek, majd „csilifolyóval” díszítették – és lám, a gyerekek hirtelen szerették a vacsorát.
A jó példa ragadós
A gyerek nemcsak a szavainkból, hanem a tányérunkból is tanul. Ha te magad fintorogsz a kelkáposztára, ne várd, hogy ő majd lelkesen kéri. Mutasd meg, hogy az evés közös öröm, nem kötelesség. Egy vidám, nyugodt vacsoraasztal többet ér minden „egyél még egy falatot”-nál.
És ha mégsem múlik el?
Ha a gyerek tényleg semmit nem hajlandó enni, gyakran fulladozik, hány vagy nem gyarapszik rendesen, akkor érdemes szakemberhez fordulni – mert lehet, hogy nem sima válogatósságról, hanem valós táplálkozási zavarról van szó. A legtöbb esetben azonban csak türelem kell, nem diagnózis.
Egy szó, ami csodákra képes: „még”
Ne mondd, hogy „nem szereti a spenótot”. Mondd inkább: „még nem szereti”. A „még” szóval kinyitod az ajtót a jövőre – és a lehetőségre, hogy egyszer talán még a brokkolit is szív alakúra vágja.
A jó hír pedig az, hogy a válogatósság nem örök. A gyerekek egyszer csak kinőnek belőle – akárcsak a dinoszauruszos korszakból. Csak addig is, amíg ez bekövetkezik, ne feledd: a türelem nemcsak rózsát terem, hanem talán egy napon spenótos lasagnét is.
