Van az állatok világának egy témája, amelyre mindenki kíváncsi, de kevesen vallják be. Igen, itt tartunk: a „fingó fauna” kérdésénél. És akár hisszük, akár nem, a természet tele van meglepetéssel – és néha hanghatásokkal. A kutatást egy ökológus, Dani Rabiotti indította el még 2017-ben, amikor józan kíváncsisággal feltette a kérdést a közösségi médiában: vajon tudnak-e a kígyók pukizni vagy szellenteni? A világháló pedig imádta a témát. Annyira, hogy könyv lett belőle, sikerkönyv státusszal és rengeteg pikáns érdekességgel.
Mi számít igazi állati pöffentésnek?
Egészen egyszerű: minden olyan gázra, amely az állatnak a szájával ellentétes végén távozik. Ez történhet végbélen vagy kloákán keresztül – és bizony a hanghatás ilyenkor az ottani izmok rezgéséből születik. A természet néha egészen kreatív hangmérnök.
A nagy pöffentők: kik szellentenek meglepően sokat?
Sokkal többen, mint gondolnánk. A kutyák, hiénák, manátuszok és persze az emberek mellett rengeteg állat enged ki kisebb-nagyobb hangokat. Némelyikük olyan ügyesen, hogy észre sem vesszük.
Például a heringek! Ezek a halak nem csak képesek „szellenteni”, hanem kifejezetten használják is kommunikációra. Olyan magas frekvencián pukiznak vagy egy halkat pöffenetnek, amit a ragadozók nem hallanak – igazi titkos víz alatti kódrendszer.
A Sonora-korallkígyó pedig szó szerint pukkanással védekezik: levegőt szív a kloákájába, majd gyorsan kiengedi. A hangja? A szakirodalom szerint olyan, mint egy rövid, csipogós emberi szellentés. A sivatagban a hatása garantált.
A Bolson-pisztrángocskának pedig egyenesen muszáj szellentenie: az algától keletkező gáz felhajtóerőt ad neki, és ha nem engedi ki, a felszínre sodródik, ahol a ragadozók várják. A túlélés tehát néha egyetlen halk pöffenet kérdése.
Mellékesen: az amerikai csótány is képes rá. Nem, nem volt még így is elég nyomós okunk, hogy ne szeressük őket?
A hangtalanok klubja: kik azok, akik soha nem pukiznak?
A denevérek például elméletileg tudnának szellenteni, de úgy tűnik, hogy nem teszik. Olyan gyors az emésztésük, hogy egyszerűen nincs idejük gázt termelni. Valószínűleg ez az egyetlen terület, ahol tényleg „hangtalanok a szárnyas éjszakai lények”.
Más állatoknak egyszerűen nincs olyan zárt emésztőrendszerük, amely alkalmas lenne gáz képzésére. A portugál gálya például – amely valójában több apró élőlény kolóniája – teljesen alkalmatlan a szellentésre.
És a madarak? Ők sem szoktak pöffenni. Egyrészt gyors az emésztésük, másrészt a bélflórájuk sem igazán gáztermelő. Ha valaha is madárpukkasztó poénon gondolkodtál: sajnos a biológia ellened dolgozik.
A békáknál még folynak a találgatások: a záróizmaik gyengék, így ha lenne is gasztro-akció, aligha lenne hallható.
A lajhár – vagyis a lajhárok – pedig külön kategória. Ők semmiképp nem szellentenek. Nagyon lassan emésztenek, a baktériumaik ugyan termelnek metánt, de a gáz a vérbe kerül, majd kilélegzik. Mondhatni: ők a természet bio-szellőztetői.
A természet gasztrobiológiája meglepően színes és sokszor egészen humoros. Egy biztos: a szellentés nem emberi kiváltság – de az, hogy erről ennyit beszélünk, talán nagyon is az.
Az eredeti kutatás forrása
A téma első nagy összefoglalója Dani Rabaiotti és Nick Caruso munkája: Does It Fart? The Definitive Field Guide to Animal Flatulence (2018), amely humorosan és tudományosan járja körül az állatok gázkibocsátási szokásait.
