Nem legendás krakent találtak, de a történet így is elég erős ahhoz, hogy az ember kétszer nézzen rá a polipos dokumentumfilmekre. Új fosszíliák alapján a dinoszauruszok korának tengereiben akár 19 méteres, polipszerű ragadozók is vadászhattak.

A kraken, amelyhez nem legenda, hanem fosszília kellett

Vannak hírek, amelyeknél az ember tudományos komolysággal próbál kezdeni, aztán a belső tízéves énje felkiált: „Várj, egy 19 méteres polipról beszélünk?” Igen, nagyjából erről. Nem mesebeli krakenről, nem matrózkocsmában túlfűtött történetről, hanem olyan fosszíliákról, amelyek alapján a kutatók újragondolják a dinoszauruszok korának tengeri világát.

A kutatók fosszilizálódott polipállkapcsok alapján arra következtetnek, hogy a kréta időszak tengereiben élhettek hatalmas, akár 19 méteresre becsült polipszerű fejlábúak. A Nanaimoteuthis haggarti nevű faj mérete még bizonytalanságokkal terhelt becslés, de a leletek arra utalnak, hogy ezek az állatok nagy testű, aktív ragadozók lehettek, amelyek a kor tengeri táplálékhálózatában jóval fontosabb szerepet játszhattak, mint korábban gondoltuk.

A kréta időszak óceánjait sokáig főként hatalmas tengeri hüllőkkel, moszaszauruszokkal, plesioszauruszokkal és ősi cápákkal képzeltük el. A gerinces ragadozók vitték a show-t, a puhatestűek pedig inkább a mellékszereplők között szerepeltek. Most viszont úgy tűnik, hogy a háttérben ott lapulhatott egy nyolckarú versenyző is, amelyet nem lett volna tanácsos összekeverni egy mai akváriumi cukisággal.

Egy állkapocsból indult a tengeri horrorfilm

A polipokkal paleontológiai szempontból van egy alapvető probléma: puhák. Ami az élő állatban lenyűgöző rugalmasság, az a fosszíliák világában bosszantó hiány. A csont nélküli, puha test ritkán őrződik meg, ezért az ősi polipokról jóval kevesebb nyom marad, mint egy dinoszaurusz csontvázáról vagy egy kagyló héjáról.

A kutatók ezért különösen nagy figyelmet fordítanak azokra a keményebb részekre, amelyek megmaradhatnak. Ilyen a csőrszerű állkapocs. A most elemzett fosszilis állkapcsok alapján két hatalmas, kihalt fejlábúfajt azonosítottak, köztük a Nanaimoteuthis haggarti nevű állatot. A méretbecslés lényege, hogy a fosszilis állkapcsokat mai fejlábúak testarányaihoz hasonlították.

Ez nem olyan, mintha valaki centivel lemérte volna a teljes állatot, tehát óvatosan kell kezelni. De még óvatosan is elképesztő: a becslések szerint az állat testhossza több méteres, teljes hossza pedig szélső esetben akár 19 méter körüli lehetett. Ez már nem „nagy polip”, hanem tengeri rém kategória, csak tudományos lábjegyzetekkel.

Nemcsak nagy volt, hanem valószínűleg kellemetlen vacsorapartner is

A leletek egyik legizgalmasabb része nem pusztán a méret, hanem az állkapcsokon látható kopás és sérülés. Ezek arra utalhatnak, hogy az állatok keményebb zsákmányt is fogyasztottak: halakat, rákokat, páncélos vagy csontos élőlényeket. Vagyis nem passzívan sodródó, óriásra nőtt puhatestűekről lehetett szó, hanem aktív ragadozókról.

A mai polipok is meglepően ügyes vadászok. Karjaikkal tapogatnak, feszítenek, húznak, rejtekhelyeket kutatnak át, csőrükkel pedig feldarabolják a zsákmányt. Ha ezt a viselkedést elképzeljük egy sokméteres ősi rokon esetében, már érthető, miért kapták fel a hírt világszerte.

Az is érdekes, hogy egyes állkapcsokon aszimmetrikus kopás látszik. Ez akár arra is utalhat, hogy ezek az állatok bizonyos oldalt vagy kart előnyben részesítettek vadászat közben. Magyarul: lehet, hogy a kréta kori tengerekben nemcsak óriáspolipok úsztak, hanem válogatott technikával dolgozó, „jobbkezes” vagy „balkezes” ragadozók is. A természet néha tényleg úgy ír forgatókönyvet, hogy Hollywood csak jegyzetelhet.

Át kell rajzolni az ősi tengerek étlapját

A felfedezés legnagyobb jelentősége nem az, hogy végre lett egy újabb rém a paleós rémálmokhoz. Hanem az, hogy a kréta tengeri ökoszisztémáiban a gerinctelen ragadozók szerepét talán alábecsültük.

Ha ezek a hatalmas fejlábúak valóban ekkorára nőttek, és aktív ragadozók voltak, akkor nem csupán zsákmányként jelentek meg a kor tengereiben. Versenyezhettek más csúcsragadozókkal, elfoglalhattak fontos ökológiai fülkéket, és beleszólhattak abba, hogyan működött az ősi tengeri táplálékhálózat.

Ez azért izgalmas, mert a fosszíliák mindig torzított képet adnak. Amit könnyű megőrizni, abból sokat találunk. Amit nehéz, abból keveset. A csontos állatok ezért gyakran látványosabbak a leletanyagban, míg a puha testű ragadozók könnyebben eltűnnek a múltból. Egy-egy állkapocs így nemcsak egy állatról, hanem a fosszilis emlékezet vakfoltjairól is mesél.

A mai polipok után már nem nézünk ugyanúgy a múltba

A mai polipok a tenger legintelligensebb gerinctelen állatai közé tartoznak. Képesek problémákat megoldani, álcázni magukat, manipulálni tárgyakat, és olyan viselkedéseket mutatnak, amelyek miatt sok kutató egészen más szemmel néz rájuk, mint korábban.

Az ősi óriáspolipok felfedezése nem jelenti azt, hogy a kréta tengerekben sci-fi szintű tengeri zsenik uralkodtak. De azt igen, hogy a fejlábúak evolúciója sokkal látványosabb méret- és szerepkísérleteket produkálhatott, mint amit a hiányos fosszilis anyag alapján korábban sejtettünk.

A gyakori kérdés persze adja magát: valódi krakent találtak a kutatók? Nem. A „kraken” inkább szemléletes hasonlat, nem tudományos fajnév. A kutatók nem legendás lényt igazoltak, hanem fosszilis állkapcsok alapján azonosítottak óriási, kihalt fejlábúakat. A 19 méteres méret ráadásul felső becslés, amelyet további leletek pontosíthatnak.

A szörny, amely nem biztos, hogy szörny volt, de címnek tökéletes

A hír ereje mégis jogos. A gondolat, hogy a dinoszauruszok korában a tengerekben óriási, nyolckarú ragadozók is vadászhattak, egyszerre tudományos és hátborzongató. Ráadásul szépen mutatja, hogy a múlt élővilága nem egyszerűen a mai állatok nagyobb, furcsább változata volt, hanem külön kísérleti terep, tele meglepetésekkel.

És ha legközelebb valaki azt mondja, hogy a polip „aranyos”, érdemes hozzátenni: igen, többnyire. De a családi album egyik régi rokona talán akkora volt, mint egy csuklós busz fele, és csontot roppantott vacsorára.