Az ember sokáig abban a hitben élt, hogy a tenger örök, végtelen és minden ízében bőséges. Azt hittük, a víz alatti világ kimeríthetetlen, és amit elveszünk, azt majd visszaadja. De ma, amikor a tenger mélye gyárakká, a partjai pedig ipari haltelepekké váltak, egyre világosabb: a természet számlát nyújt be.
Amikor a farmolás visszafelé sül el
A tengeri halgazdálkodás, az úgynevezett akvakultúra egykor a megoldás ígéretével érkezett. Azt mondták, így végre tehermentesíthetjük a túlhalászott vizeket. Csakhogy a valóság jóval nyugtalanítóbb. A halgazdaságok nagy részében a „tenyésztett” halakat vadon fogott apró halakkal etetik – vagyis ahhoz, hogy csökkentsük a tenger kizsákmányolását, valójában még több halat fogunk ki belőle. Ahogy egy kutató fogalmazott: „ahhoz, hogy a tengert farmoljuk, előbb meg kell csapolnunk a tengert.”
A paradoxon szinte groteszk: a halgazdaságok terjedésével a tengeri ökoszisztémák alapja – a planktonnal táplálkozó kis halak és rákok – fogy el a leggyorsabban. A tenger aljától a tányérunkig minden láncszem megremeg. A világ akvakultúra-termelése 2022-ben már meghaladta a 130 millió tonnát, ezzel először felülmúlta a vadon fogott hal mennyiségét. Az ázsiai–csendes-óceáni térség adja a teljes globális termelés több mint 90 százalékát, Kína, Indonézia, Vietnám, India és a Fülöp-szigetek vezetik a listát. Norvégia a lazactelepeivel, Ecuador és Chile pedig a garnélarákfarmjaival járul hozzá a rendszerhez, amely egyre inkább ipari élelmiszer-termelésre hasonlít, nem természetes halászatra.
A farmok sötét oldala
Ezek a mesterséges vízi „városok” távolról a fenntarthatóság illúzióját keltik. Közelről viszont sokszor fullasztóak, zajosak és fertőzésekkel teli zárt világok. A zsúfoltság miatt a betegségek villámgyorsan terjednek, a megelőzéshez pedig antibiotikumokat használnak. A vízbe kerülő vegyszerek és tápanyagfeleslegek elárasztják a környező partokat, oxigénhiányos, halott zónákat hozva létre. Egy 2025-ös norvég jelentés szerint csak az ország partjainál évente több mint 27 ezer tenyésztett lazac szökik meg a hálókból – ezek a genetikai keveredéssel a vad populációkat veszélyeztetik.
A tenger, amely egykor a szabadság jelképe volt, ma laboratóriummá vált. A víz már nem a természet, hanem a termelés terepe – és ennek ára van.
A fogyó tenger világa
A klímaváltozás csak olaj a tűzre. A felmelegedő vizekben a betegségek könnyebben terjednek, a tengeri áramlatok pedig eltolják a táplálékláncot. 2016-ban Perunál eltűntek a szardella-rajok – és velük együtt a halászidény is. Az óceán egyre kiszámíthatatlanabb, miközben mi továbbra is számolunk vele, mintha stabil partner volna.
Egy friss tanulmány szerint, ha nem mérsékeljük az éghajlatváltozás hatásait, a tengeri farmok termelékenysége 2090-re akár 16 százalékkal is visszaeshet. Ez nemcsak gazdasági kérdés: ez élelmiszer-biztonsági válság, ami egész nemzeteket érint. A tenger már most figyelmeztet: évente több mint 400 „halott zóna” alakult ki a világon, ahol az oxigénhiány miatt eltűnt az élet.
A felelősség mély vize
A megoldás nem az, hogy elfordulunk a tengertől, hanem hogy újra megtanuljuk tisztelni. A kagylók, rákfélék és algák tenyésztése például jóval kevesebb erőforrást igényel, mint a ragadozó halaké. A zárt rendszerű, part menti farmok is segíthetnek abban, hogy a szennyezés ne ömöljön vissza a nyílt vízbe. De minden változás alapja ugyanaz: az átláthatóság. Tudnunk kell, honnan jön az ételünk, milyen áron és kinek a kárára.
A tenger nem felejt
A víz alatti világ nem bosszúálló, csak következetes. Ha elveszünk tőle, reagál. Ha visszaadunk, újra élet fakad belőle. A kérdés az, hogy mi, akik annyiszor neveztük a tengert anyának, meddig tekintjük még végtelennek, mielőtt végleg elnémul. Mert a tenger, amely egykor megbocsátott, ma már válaszokat követel.
