1957. szeptember 29-én a Szovjetunió szívében, az Urál hegység lábánál, egy zárt térképen sem szereplő város közelében történt valami, amit csak évtizedekkel később ismerhetett meg a világ. Ez volt a Majak atomlétesítményben bekövetkezett robbanás – egy olyan baleset, ami akkora mennyiségű radioaktív szennyezést juttatott a környezetbe, hogy a mai napig csak Csernobil és Fukusima előzi meg hírhedtségben. Csakhogy erről a tragédiáról hosszú ideig mélyen hallgattak.

Titkos atombomba-gyár a semmi közepén

A Majak létesítményt a második világháború után titkos program keretében hozták létre. Feladata a plutónium előállítása volt a szovjet atombomba számára. A környéken sem a környezetvédelem, sem a munkavédelem nem szerepelt a prioritási listán: a hulladékot egyszerűen a közeli Tavrija-tóba és a Techa folyóba öntötték, mintha csak mosogatólé lett volna.

Hogyan robbanhat fel egy „ártalmatlan” tartály?

A katasztrófa közvetlen oka az volt, hogy az egyik hatalmas, folyékony radioaktív hulladékot tároló acéltartály hűtőrendszere meghibásodott. A tartály belsejében a hőmérséklet egyre csak nőtt, a kémiai reakciók felgyorsultak, végül szeptember 29-én bekövetkezett a robbanás. Nem nukleáris robbanásról volt szó, hanem kémiairól, de a következmények így is rettenetesek voltak: a légkörbe több mint 20 millió curie radioaktív anyag került.

Radioaktív sáv, amit a térképről is letöröltek

A robbanás következtében kialakult egy több száz kilométer hosszú és 5–10 kilométer széles radioaktív sáv, amit később csak úgy emlegettek: „Kelet-uráli radioaktív nyom”. A sugárzás több mint 20 ezer négyzetkilométert érintett, ahol több mint negyedmillió ember élt. Sokan közülük semmit sem tudtak a történtekről: a szovjet hatóságok ugyanis mélyen hallgattak. Nem volt tévében breaking news, nem voltak riadóztató szirénák. Csak annyi történt, hogy katonák jelentek meg, és „ideiglenesen” kitelepítettek falvakat – gyakran a lakók ingóságai nélkül.

A tökéletes eltitkolás kézikönyve

A Szovjetunióban a titkosítás mesterszintre volt emelve. Az eseményt nem jelentették be a nyilvánosságnak, és a tudósokat arra kötelezték, hogy ne nevezzék meg a térség településeit, csak semleges kifejezéseket használjanak, mint „Kelet-uráli nyom”. A kitelepített falvakat gyakran lebuldózerezték, hogy nyomuk se maradjon. Az orvosokat is kötelezték a hallgatásra: a betegek sugárfertőzéses tüneteit egyszerűen „ismeretlen betegségként” írták le.

Evakuáció – amikor a katonák megjelentek a házaknál

Körülbelül 10 ezer embert evakuáltak a legsúlyosabban érintett területekről, de ez hónapokig eltartott. Sokan a sugárzás legkritikusabb szakaszában is otthon maradtak, mert egyszerűen nem szóltak nekik. Az evakuáció alatt gyakran semmiféle tájékoztatást nem adtak: az embereket teherautókra ültették, a falvakat pedig hátrahagyott ingóságokkal együtt lezárták.

Az erdők vörösre váltottak – a természet pusztulása

Az erdőkben a sugárzás hatására egész területek kipusztultak, az úgynevezett „vörös erdő” itt is megjelent, hasonlóan Csernobilhoz. A Techa folyóba került hulladék miatt a vízi élővilág szinte teljesen elpusztult, a szennyezés pedig lejjebb sodródva további falvakat érintett. A talaj sugárszintje olyan magas maradt, hogy a környék egyes részei máig lakhatatlanok.

Emberi sorsok a sugárzás árnyékában

Azonnali halálhullám nem volt, de a lakosság hosszú távú egészségkárosodása óriási. Leukémia, pajzsmirigyrák, genetikai károsodások generációkon át – a statisztikák máig borzongatóak. Több ezer ember betegedett meg a sugárzás következtében, és a pontos számot talán sosem fogjuk megtudni.

Majak vs. Csernobil – melyik volt a nagyobb rémálom?

A Csernobili katasztrófa 1986-ban a légkörbe nagyjából 50 millió curie radioaktív anyagot juttatott. A Majak-robbanás ennek körülbelül a fele volt – de a különbség az, hogy itt a hulladék koncentráltabb volt, és a környezetvédelmi tudatosság nulla. Csernobilról hamar tudott a világ, Majakról viszont csak a nyolcvanas évek végén kezdtek csepegni az információk.

A hazugság falai

A Szovjetunió akkori vezetése számára a presztízs mindennél fontosabb volt: beismertetni egy ekkora hibát lehetetlen lett volna. A katasztrófát egyszerűen letagadták, a környékbeli falvakat lebuldózerezve eltüntették a térképről. Még a tudósokat is arra kötelezték, hogy ne nevezzenek meg településeket, hanem semleges földrajzi kifejezéseket használjanak.

Mit tanult a világ ebből a tragédiából?

A Majak-katasztrófa emlékeztet minket arra, hogy az atomenergia nem játék, főleg nem akkor, ha titkok és politikai érdekek fedik el a valós veszélyeket. Bár azóta sokat fejlődött a nukleáris biztonság, a történet mégis intő példa: ha egy tartály felrobbanhat, akkor előbb-utóbb fel is fog.

A láthatatlan katasztrófa, ami örökre beleégett a történelembe

A Majak-robbanás tehát nem csupán a szennyezés mérete miatt volt hatalmas csapás, hanem a hazugság kultúrája miatt is, amely körülvette. Ez a baleset is hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi közvélemény szkeptikusabb legyen a nukleáris biztonsági ígéretekkel szemben.

És ha legközelebb valaki azt mondja: „Ugyan, csak egy kis tárolótartály, mi baj lehet?”, jusson eszünkbe a Majak története – ahol egy ilyen „kis” gond miatt negyedmillió ember élete változott meg örökre.