Invazív betolakodó.
Fügekaktusz összefoglaló néven több olyan kaktuszfajt emlegetnek, amelyek Amerikában őshonosak, tüskékkel borítottak, bokrosan nőnek több méter magasra. Invazív fajok, mindenhol megtelepszenek, ahol meleg van és homokos a talaj. Arra, hogy milyen károkat képesek okozni, az ausztráliai elterjedésük a tökéletes példa.
A fügekaktuszon táplálkozó rovar, a bíbortetű (Dactylopius coccus) alapvető fontosságú a festékipar számára, vörös festékanyagot nyernek belőle. Ezt a festéket előszeretettel használták Észak- és Közép-Amerika bennszülöttei évszázadokon keresztül, még a spanyol hódítók megjelenése előtt. A spanyolok azonban hamar monopóliumot hoztak létre Európában a festékanyag kereskedelmére, ami a gyarmati időkben Mexikó második legértékesebb terméke volt az ezüst után.
Nagy-Britannia úgy gondolta, hogy változtatnak ezen, mégpedig úgy, hogy gyarmatukra, Ausztráliába is betelepítik a kaktuszt és a bíbortetűt. A fügekaktusz első példánya (vélhetően egy Opuntia monacantha) 1788-ban érkezett Ausztráliába.
Az Opuntia magjait főként különféle állatok, madarak terjesztik, miközben a gyümölccsel táplálkoznak. A kemény mag károsodás nélkül halad végig az emésztőrendszeren, majd kijutva csírázik. A növényről különféle darabkák is könnyen leválnak, az állatok jövés-menése során, amelyeket aztán a szél és a víz mindenfelé eljuttat. Az 1893-as árvíz is hozzájárult ahhoz, hogy a magok és növényi részek nagymértékben el tudtak terjedni. A telepesek is szívesen vittek haza kaktuszokat, hogy sövényeket neveljenek belőlük vagy takarmányként hasznosítsák őket. A kaktusz félelmetes hódító útra indult.
1880-ban már olyan súlyos volt a helyzet, hogy a farmerek elkezdték elhagyni a földjeiket. 1886-ban a kormány rendeletekkel kezdett fellépni az invazív fajok ellen és arra kötelezte a lakókat, hogy a saját birtokaikon pusztítsák azokat. A növények az egész ország területén elterjedtek, elfoglalva több millió hektár mezőgazdasági területet.
1901-ben jutalmat tűztek ki annak, aki megoldja a problémát, a helyzet kilátástalanná vált. Az emberek megpróbálták felégetni a növényt, kiásni, összetörni lovak által vontatott hengerekkel, de semmi sem használt. Voltak, akik vegyszerekkel, rendkívül mérgező arzén-pentoxiddal kísérleteztek.
1912-ben egy bizottság állt fel a probléma kezelésére, a tagjai Amerikába utaztak, hogy megvizsgálják az ott honos növény természetes ellenségeit. Számos rovart és gombát azonosítottak, amely a növényen él. 1914-ben egy ígéretes fajjal tértek haza: a Cactoblastis cactorum nevű mollyal.
A nőstény moly a petéit a növényre teszi, a lárvák pedig az belső résszel táplálkoznak, teljesen üregesre rágva a kaktuszt, aminek következtében a növény elpusztul.
1925-ben kb. 3000 Cactoblastis cactorum petét importáltak Argentínából. A kikelő molyok 1 éven belül 10 millió petét produkáltak, amelyeket szétszórtak a fertőzött területeken.
A biológiai kísérlet sikerrel zárult. 1932-re a moly teljes körű pusztítást végzett az eredeti, vastagszárú kaktuszokban, aminek következtében majdnem 7 millió hektárnyi terület vált újra lakhatóvá. Megindultak újra az építkezések, a farmerek visszatértek és folytatódhatott a gazdálkodás is.
Forrás: www.amusingplanet.com
