A szaloncukor évszázadok óta fontos része a magyar karácsonynak, de van egy jelenség, amit a tudomány mindmáig nem tudott teljes bizonyossággal megmagyarázni: hová tűnik el a fa díszítése után a készlet fele? A szaloncukor úgy fogy, hogy közben senki sem emlékszik rá, hogy evett volna egyet is. Legalábbis hivatalosan. Ebben a rejtélyben három tudományág egyesítette erejét. Egy ökológus, egy fizikus és egy családapa mind más-más elmélettel állt elő – és bármilyen meglepő, mindegyikben van igazság.
Az ökológus: „Ez egy klasszikus populációdinamikai eset”
Az ökológus szerint a szaloncukor a lakásban működő miniatűr ökoszisztéma része. A családtagok fogyasztási mintázata épp olyan, mint az erdők vadállományának legelése: kezdetben óvatos, majd exponenciálisan gyorsuló. A „kezdeti szégyenlős csipegetés” szakaszát gyorsan felváltja a „már úgysem tűnik fel” fázis.
Az ökológus elmélete azonban tovább megy: szerinte a lakásban élő házibogarak – leginkább ez a gyűjtőfogalom illeti meg az ünnepi időszakban hirtelen felszaporodó, kétlábú, kabátos, vendégnek nevezett rokonokat – szintén hozzájárulnak a készlet megfogyatkozásához. A vendégek ugyanis rendszerint úgy érkeznek, hogy gyors terepszemlét tartanak, és elsőnek a szaloncukor-készletet mérik fel. A végeredmény? Rövid távú populációrobbanás – főleg, ha van karamellás íz is.
A fizikus: „A szaloncukor nem eltűnik… hanem átalakul”
A fizikus a termodinamika törvényeiből indul ki. A szaloncukor ugyanis szerinte nem fogy, hanem energiaként vált formát. A dobozból a családtagok gyomrába kerülve hővé, mozgássá, beszédkényszerré és a karácsonyfa körüli sürgés-forgássá alakul.
A fizikus úgy véli, az egész folyamatot a lakásban létrejövő „édesenergia-gradiens” mozgatja. A nappali felé haladva a cukorkoncentráció egyre nő, míg el nem éri a karácsonyfa legédesebb pontját. Ekkor belép egy különös hatás: a családtagok érzékenyek erre a feszültségkülönbségre, és az energiamegmaradás törvénye szerint az egyensúly felé kezdenek mozogni. Más néven: odasétálnak, kibontanak egyet, és megeszik.
A fizikus szerint a rejtély megoldása nem nehezebb, mint egy egyszerű energiamérleg felírása. A kiindulási állapot: teli szaloncukros tál. A végállapot: üres papírok a fa alatt… és egy család, amely tagadja a történteket.
A családapa: „Én tudom, mi történt… a gyerek ette meg.”
A családapa megközelítése merőben empirikus. Elmélete szerint a gyerekek olyanok, mint a gravitáció: láthatatlan, de megállíthatatlan erő. Szerinte a szaloncukorfogyás legpontosabb modellje a következő: ha van gyerek a házban, akkor a szaloncukor fele minimum eltűnik. Ha kettő van, akkor az egész.
A családapa gyakran hivatkozik korábbi terepvizsgálatokra is. Ezekből kiderül, hogy a gyerekek különösen aktívak a hajnali órákban, amikor a felnőttek még azt hiszik, hogy minden rendben van. Ilyenkor a szaloncukor sajátos, csendes migrációt hajt végre a fa ágáról a gyomor felé.
A módszer felismerhető jelei: a megszokottnál gyanúsan ünnepibb mosoly, vagy a tányér alján rejtőzködő, gondosan kisimított csomagolópapír.
De akkor ki a tettes?
A három elmélet nem feltétlenül zárja ki egymást. Sokkal valószínűbb, hogy a szaloncukor kozmikus sorsát több tényező együttesen alakítja. Az ökológiai terhelés, a termodinamikai átalakulás és a gyermeki gravitáció együtt alkotja a „karácsonyi fogyásmodell” alapját. A tudomány jelenlegi állása szerint a legvalószínűbb tettes: mindenki egy kicsit.
És hogy hová tűnik végül a szaloncukor? Nézd meg a családi karácsonyi fotókat: ott köszön vissza mindenkinek az arcáról.
