Ha valaki azt hiszi, a 19. században csak a viktoriánus szalonok illatoztak Earl Grey-től, nagyot téved. 1839. november 3-án ugyanis Kína és Nagy-Britannia között olyan háború robbant ki, amelynek főszereplője nem egy király vagy tábornok volt – hanem egy bódító fehér por. Nem kokain, nem cukor, hanem az ópium. És innen indult el az a globális függőség, amit ma „nemzetközi kereskedelemnek” hívunk.
A birodalmak, amelyek nem kávéval ébredtek
A történet ott kezdődik, ahol minden jó botrány: a profitnál. A brit Kelet-indiai Társaság Kínától elsősorban teát vásárolt – de mivel a kínaiak nem lelkesedtek az angol gyapjúért, aranyban kellett fizetni. Ez viszont a brit pénzügyi elitnek annyira fájt, hogy gyorsan kitalálták: ha Kína nem akar európai árut, akkor kap helyette valamit, amiért garantáltan fizetni fog – még ha az egész ország el is szédül tőle.
„Made in India” – az ópium, ami meghódította Kínát
A britek az ópiumot Indiában termesztették, és hajókkal csempészték be Kínába, ahol több millió ember vált függővé. Az 1830-as évekre már egész tartományok omlottak össze a kábítószer miatt: katonák nem álltak szolgálatba, hivatalnokok bódultan bólogattak, és a társadalom lassan elpárolgott, mint a tea gőze.
Ekkor lépett színre Lin Ce-hszu (Lin Zexu), a kínai császár elszánt tisztviselője, aki úgy döntött: véget vet a „füstös üzletnek”. 1839-ben több mint 20 000 láda ópiumot kobzott el és égetett el Kantonban – mai áron ez több milliárd dollár lenne. Ez volt az a pillanat, amikor a brit kormány dühösen letette a csészét, és felkiáltott: „Ezt nem hagyhatjuk annyiban!” A világ pedig egy új típusú háborúval ismerkedett meg: ahol a hadihajók mögött kereskedelmi érdekek, nem pedig hódítási vágyak álltak.
Ágyúnaszád-diplomácia – amikor a teát fegyverrel szervírozzák
Az 1839–1842 között zajló első ópiumháború valójában a modern globalizáció előszobája volt. A brit haditengerészet a korszak legmodernebb technológiáját – gőzhajtású hajókat, robbanógránátokat – vetette be a kínai dzsunkák ellen, amelyek a puskapor hazájában hirtelen úgy tűntek, mintha a múltból érkeztek volna.
A háborút Kína elvesztette, és ezzel elkezdődött az ország úgynevezett „megaláztatás évszázada”. Az 1842-es nankingi békeszerződés értelmében Kínának hatalmas kártérítést kellett fizetnie, megnyitotta kikötőit a brit kereskedelem előtt – és átadta Hongkong szigetét. Az irónia? A háború, amit Kína a drog ellen indított, végül a drogos kereskedők győzelmével ért véget.
Teafű, függőség és geopolitika – az ópiumháború tudományos öröksége
Bár a történet tragikus, a tudomány számára tanulságos maradt. Az ópium – vagyis a mák (Papaver somniferum) nedvéből kivont alkaloidák keveréke – nemcsak történelmi, de biokémiai szempontból is meghatározó. Az orvostudomány az ópiumból izolálta a morfin, majd később a kodein és a heroin hatóanyagait is. Vagyis az a növény, amely birodalmakat döntött romba, egyben az egyik leghatékonyabb fájdalomcsillapító forrása is lett – a történelem egyik legnagyobb morális paradoxona.
A háború utóhatásai pedig máig élnek: Hongkong 1997-ig brit fennhatóság alatt maradt, a „szabad kereskedelem” fogalma pedig innentől kezdve gyakran jelentette azt, hogy a gyengébb félnek nincs sok választása.
„Don’t get high on your own supply” – avagy a globalizáció első függősége
A legmegdöbbentőbb az, hogy az egész ópiumháború nem egyszerű katonai konfliktus volt, hanem egy gazdasági drogspirál. A britek annyira beleszerettek a kínai teába, hogy végül kábítószerrel fizettek érte.
Kína pedig annyira próbált védekezni a nyugati függőség ellen, hogy végül a nyugati ipar és politika szorításába került.
Ha nagyon leegyszerűsítjük, a 19. századi világ két fő terméke volt:
– az egyik a koffein, ami ébren tartotta Európát,
– a másik az ópium, ami elaltatta Ázsiát.
És mindkettőt ugyanaz a birodalom árulta.
A tealevelektől a tőzsdei grafikonokig
A mai nemzetközi kereskedelem, a szabad piac, sőt még a modern diplomácia számos alapelve visszavezethető az ópiumháborúk idejére. Ez volt az első alkalom, amikor a fegyverek és a gazdasági érdekek nyíltan egyesültek – és a világpolitika azóta sem gyógyult ki ebből a „szokásból”.
Kétszáz évvel később, amikor valaki egy csésze teát kortyol Hongkongban, talán nem is sejti, hogy a kellemes aromában ott kavarog a történelem legerősebb utóíze: az ópiumé.
