A rovarfogyásról sokan úgy beszélnek, mintha az elmúlt évek hirtelen rémhíre lenne. Pedig a rétek, erdőszegélyek és korhadó fák élővilága már évtizedekkel ezelőtt elkezdett szegényedni. A legijesztőbb ebben nem az, hogy ma kevesebb pillangót látunk, hanem az, hogy lehet: már a nagyszüleink gyerekkorában elkezdődött a nagy halkulás.

A rét nem egyik napról a másikra némult el

A rovarok eltűnése azért nehéz téma, mert nincs hozzá egyetlen drámai pillanat. Nem úgy történik, hogy hétfőn még tele a mező lepkerajjal, kedden pedig üres az egész világ. Inkább lassan fogy a zümmögés, kevesebb lesz a színes szárny, ritkább a bogár a korhadó fában, szegényebb a nyári levegő.

A hosszú távú adatok ezért aranyat érnek. Megmutatják, hogy amit ma természetesnek érzünk, az lehet, hogy már egy lecsökkent állapot. A természetvédelemben ezt hívják eltolódott alapvonalnak: minden generáció azt tekinti normálisnak, amit gyerekkorában látott. Csakhogy ha a fogyás már korábban elkezdődött, akkor a „régen több volt” mondat mögött sokkal mélyebb történet húzódik.

A svájci pillangó- és korhadéklakó bogáradatok éppen ezt mutatják: a rovarvilág visszaesése nem csak mai probléma, hanem hosszú történet, amelyben a 20. század közepe különösen fontos töréspont lehetett.

A pillangó szép, a korhadéklakó bogár hasznos, csak kevésbé posztolható

A pillangókat könnyű szeretni. Színesek, látványosak, szépen mutatnak fotón, és még annak is eszébe jut róluk a természet, aki egyébként csak ritkán néz le a telefonjáról. A korhadéklakó bogaraknak nehezebb a PR-juk. Nem mindig szépek, gyakran elhalt fához kötődnek, és sokan legfeljebb annyit gondolnak róluk: „ez meg mit keres itt?”

Pedig ökológiai szerepük óriási. A holtfában élő bogarak, lárvák, gombák és más szervezetek részt vesznek a lebontásban, tápanyagkörforgásban, erdei élőhelyek fenntartásában. Egy öreg, korhadó fatörzs nem rendetlenség, hanem komplett lakótelep.

Ha eltűnnek ezek a fajok, az erdő belső működése is szegényedik. A pillangók fogyása a rétek és virágos élőhelyek állapotáról mesél. A holtfához kötődő bogarak fogyása az erdők szerkezetéről, a holtfa hiányáról, az élőhelyek bolygatásáról árulkodik.

A mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás múltja ma is velünk él

A 20. század közepe Európa sok táján nagy tájátalakítások időszaka volt. Intenzívebb mezőgazdaság, nagyobb táblák, kevesebb mezsgye, vegyszerhasználat, lecsapolások, erdészeti egyszerűsítés, holtfa eltávolítása. Ezek a változások sok rovar számára élőhelyvesztést jelentettek.

Egy pillangónak nem elég, hogy valahol „zöld” a táj. Kell a megfelelő tápnövény, virág, mikroklíma, szegély, kaszálási ritmus. Egy korhadéklakó bogárnak nem elég, hogy van erdő. Kell öreg fa, odú, elhalt törzs, gomba, nedvesség, idő.

Amikor a táj túl rendezetté válik, a természet számára gyakran túl üressé is válik. Az emberi szem szereti a tisztaságot, a rovarvilág viszont sokszor a kuszaságban talál otthont.

Magyarországon is ismerős ez a csend

A magyar tájakon is sok olyan élőhely van, amely első ránézésre apróságnak tűnik, mégis rengeteg rovarnak ad otthont: mezsgyék, gyümölcsösök, kaszálók, erdőszegélyek, löszfalak, árokpartok, öreg fák, holtfás erdőrészletek.

Ha ezeket eltüntetjük, túl gyakran kaszáljuk, vegyszerezzük, beépítjük vagy „rendbe tesszük”, akkor nemcsak néhány bogárnak lesz kevesebb helye. Kevesebb táplálék jut madaraknak, kétéltűeknek, denevéreknek. Gyengül a beporzás, a lebontás, az ökológiai sokféleség.

A rovarok fogyása tehát nem külön kis rovarügy. A táj egészségének egyik legfontosabb visszajelzése.

A holtfa nem szemét, hanem bölcső

Az egyik legfontosabb szemléletváltás az erdőkben a holtfa értékének felismerése. A régi erdőgazdálkodási szemlélet sokszor eltávolította az elhalt fát, mert rendetlennek, veszélyesnek vagy gazdaságilag haszontalannak tűnt. Ma már tudjuk, hogy a holtfa biológiai kincstár.

Gombák, rovarok, madarak, emlősök, mohák és zuzmók kötődnek hozzá. A korhadás nem az erdő hibája, hanem az erdő anyagcseréje. Ha minden elhalt fát kiviszünk, akkor az erdőből éppen azt a lassú, gazdag folyamatot vesszük ki, amely sok fajnak az életet jelenti.

A kertben is hasonló a helyzet. Egy farakás, egy korhadó rönk, egy avaros sarok nem hanyagság, hanem élőhely. Persze nem mindenhol és nem minden mennyiségben, de a teljes sterilitás biztosan nem természetbarát.

Ha a rovar eltűnik, a világ nem omlik össze azonnal, csak szegényebb lesz

A rovarfogyás alattomos, mert a következmények nem mindig azonnal látszanak. Egy évben kevesebb lepke még nem tűnik világvégének. Egy erdőrészletből eltűnő bogárfaj sem kerül címlapra. De a sok apró veszteség összeadódik.

Kevesebb rovar, kevesebb táplálék. Kevesebb beporzás, kevesebb mag. Kevesebb lebontó, lassabb anyagkörforgás. Kevesebb faj, törékenyebb rendszer.

A rét halkulása tehát nem pusztán esztétikai veszteség. Nem csak az a baj, hogy kevesebb szép pillangó repül. Hanem az, hogy a természet egyik legfontosabb működtető rétege fogyatkozik.

A jó hír: a rovarok gyorsan reagálhatnak, ha kapnak helyet

A rovarvilág sok tagja gyors életciklusú, ezért kedvező élőhelyi változásokra is viszonylag gyorsan reagálhat. Virágos sávok, kímélő kaszálás, holtfa meghagyása, kevesebb vegyszer, változatosabb gyepek és erdőszegélyek mind segíthetnek.

Nem kell minden kertet vadonná alakítani, de minden kertben lehet több életet hagyni. Egy virágos sarok, egy később kaszált folt, egy farakás, egy őshonos cserje, egy vegyszermentes rész már apró menedék lehet.

A rovarok eltűnése nem most kezdődött. De az, hogy mennyi zümmögés marad a következő 90 évre, még nem dőlt el teljesen.