Ha valaki vérrel táplálkozó állatokról beszél, többnyire szúnyogok, kullancsok, piócák vagy vámpírdenevérek jutnak eszünkbe. A Galápagos-szigetek két távoli, zord szigetén azonban él egy apró énekesmadár, amely időnként egészen más módszert választ: nagyobb tengeri madarak bőrét sebzi meg, majd megissza a vérüket.

A vámpír földipinty (Geospiza septentrionalis) ráadásul nem valamilyen hatalmas ragadozó, hanem Darwin híres pintyeinek rokonságába tartozó kistermetű madár. A történet ettől válik igazán különössé: egy olyan madárcsoport egyik tagjáról van szó, amely az evolúció tankönyvi példájává vált, és amely most egy újabb elképesztő alkalmazkodással szolgál.

Egy szigeten, ahol még az ivóvíz is luxus

A vámpír földipinty kizárólag a Galápagos-szigetcsoport északi részén fekvő Wolf- és Darwin-szigeten él. Ezek vulkanikus, száraz, nehezen megközelíthető szigetek, ahol az év egy részében kevés a növényi táplálék és az édesvíz is ritka kincs.

Daniel Baldassarre zoológus és kutatótársai terepmunkájuk során személyesen figyelték meg a madarak különös viselkedését. A kutatók csak kis csónakkal tudták megközelíteni a meredek vulkanikus partokat, majd a sziklákra kiszállva találkoztak azokkal a pintyekkel, amelyek csőrét és tollazatát helyenként vér festette vörösre. A madarak elsősorban a szigeteken fészkelő szulákat keresik fel. Éles csőrükkel a tollak tövénél felsértik a bőrt, majd a keletkező vért elfogyasztják, olykor többen is ugyanazon a madáron táplálkozva.

Nem csak vérből élnek

A „vámpírmadár” elnevezés alapján könnyű azt képzelni, hogy ezek a pintyek kizárólag vérrel táplálkoznak. Valójában opportunista mindenevők: magvakat, rovarokat, virágnektárt, tengeri madarak tojásait és akár azok által visszaöklendezett halmaradványokat is fogyaszthatnak. Baldassarre megfigyelései szerint a vér a táplálékuknak csak egy részét alkotja. Különösen a szárazabb időszakokban válhat fontossá, amikor a szigeteken kevesebb hagyományos táplálékforrás áll rendelkezésre. A vér ugyanis nem csupán energiát és fehérjét biztosíthat. Egy olyan élőhelyen, ahol szinte nincs hozzáférhető édesvíz, folyadékforrásként is jelentős lehet.

Hogyan lesz egy pintyből vámpír?

Az egyik legérdekesebb kérdés éppen az, hogyan alakulhatott ki ez a viselkedés. A kutatók szerint elképzelhető, hogy az első lépés sokkal ártatlanabb volt: a pintyek eredetileg a nagyobb tengeri madarak tollazatában élő külső élősködőket szedegethették. Ez kezdetben mindkét félnek előnyös kapcsolat lehetett. A pinty táplálékhoz jutott, a nagyobb madár pedig megszabadult néhány parazitától, ám idővel a csipegetés egyre gyakrabban okozhatott apró sérüléseket.

Azok a pintyek, amelyek a keletkező vért is elfogyasztották, különösen táplálékszegény időszakokban plusz erőforráshoz jutottak. Sok generáció alatt így kialakulhatott a ma látható, sokkal látványosabb vérivó viselkedés, bár az evolúciós történet minden részlete még nem tekinthető véglegesen megfejtettnek.

A gazdamadarak meglepően türelmesek

A jelenet kívülről meglehetősen brutálisnak tűnik. A pintyek a szulák hátán, farkán vagy szárnyain kapaszkodhatnak, miközben újra és újra csipegetik a bőrüket. A nagyobb madarak ennek ellenére sokszor viszonylag kevéssé reagálnak. A pintyek által okozott vérveszteség rendszerint nem olyan mértékű, hogy komoly veszélyt jelentsen az egészséges felnőtt szulákra, bár ritkán súlyosabb eseteket is megfigyeltek. Ez egy finom evolúciós egyensúlyt teremthet. Ha a pinty túl súlyosan károsítaná azt az állatot, amelyből táplálkozik, hosszabb távon saját táplálékforrását is veszélyeztetné.

Darwin szigetein még mindig akad meglepetés

A Galápagos-szigetek pintyei azért váltak híressé, mert különböző szigeteken eltérő csőrformák és táplálkozási módok alakultak ki náluk. A vámpír földipinty ezt az evolúciós kísérletet az egyik legszélsőségesebb irányba vitte tovább. Egy apró énekesmadárból nem lett ragadozómadár, és továbbra sem kizárólag vérrel él. Egyszerűen kihasznált egy olyan táplálékforrást, amelyhez nagyon kevés madár mer vagy képes hozzányúlni.

A történet talán ezért annyira galápagosi. Egy elszigetelt, kemény környezetben néha nem az marad életben, aki a legerősebb, hanem az, aki olyasmit is hajlandó ételnek tekinteni, ami másnak eszébe sem jutna.