A nagy mara a kapibarával és a síkföldi tapírral osztja meg kifutóját a Budapesti Állatkertben: ők Dél-Amerika állatai. Lépj közelebb a kerítéshez, és várd meg, amíg elül a háttérben az éhes madarak és a látogató gyerekek zsivaja, hogy a kifutó lakói elmesélhessék történetüket.
A délutáni nap épp laposan, rézsútosan világítja be a nagy mara homokos kifutóját. A felvert finom por még ott lebeg a meleg levegőben, mint valami fátyol. Ha csak félszemmel nézel oda, könnyen elkönyveled mezei nyúlnak. De aztán megmozdul, és azonnal látod, hogy valami nem stimmel a képpel: a lábai aránytalanul hosszúak, a fara kerek és fekete-fehér rajzolatú, a fejtartása pedig büszke, feszes, akár egy miniatűr szavannai antilopé.
Negyven-ötven kilométeres óránkénti sebesség
A látszat persze csal: a patagóniai nagy marának semmi köze a nyulakhoz. Bármilyen hihetetlen, a világ negyedik legnagyobb rágcsálójaként a tengerimalacok közeli unokatestvére, csak éppen a dél-amerikai pampák kegyetlen, nyílt terepei faragták ilyenné az évmilliók során. Pataszerű, tompa körmökben végződő ujjain úgy rugózik a teste, mint egy felhúzott acélrugó. Negyven-ötven kilométeres óránkénti sebesség? Simán.
Amikor a Természetismeret Magazin stábjával a Dél-Amerika-kifutó szélén álltunk a teleobjektívekkel, épp ez a kettősség ragadott magával. A hatalmas, lomha tapírok és a félálomban dagonyázó vízidisznók között a marák úgy mozognak, mint a kísértetek. Nesztelenül. Finoman. Mindig egy lépéssel a veszély előtt járva.
Örök párokban élnek
Ott állva szinte az orrodban érzed a száraz, sós pampafű szagát és a dermesztő patagóniai szél fuvallatát. A hím mara hirtelen felágaskodik a mesterséges dombháton, megfeszülő izmokkal pásztázza a látóhatárt, miközben a nőstény tőle alig két lépésre nyugodtan legelészik. Egyetlen pillanatra sem engedi el a figyelmét. A marák ugyanis azon ritka fajok közé tartoznak, amelyeknél a párok sírig tartó, kikezdhetetlen szövetségben élnek. Amíg a párja táplálkozik, a hím az eleven riasztórendszer. Nincs lazsálás, nincs szundikálás.
A vadonban egyébként elképesztő kollektív óvodákat működtetnek: akár harminc pár is ugyanabba a kiterjedt föld alatti kotorékba hordja a kölykeit, ám amikor eljön a szoptatás ideje, a feszült káoszból pillanatok alatt sebészi pontosság lesz. Az anya kizárólag a saját kicsinyét engedi magához, akit a tolongó sűrűben tévedhetetlenül felismer a hangjáról és az egyedi szagáról.
Hol nézheted meg?
A Fővárosi Állat- és Növénykert maracsapata évtizedek óta remek formában van, a rendszeres utódáldás náluk szinte természetes. A fotózásunk napján több fürge, gombszemű kölyök száguldozott fel-alá a fűben, elképesztő tempóban tesztelve a hátsó lábak ruganyosságát. De nemcsak a Ligetben találkozhatsz velük: a Nyíregyházi Állatpark tágas kifutóiban, a Szegedi Vadasparkban és Veszprémben is fontos hírvivői a patagóniai pusztáknak. Otthon, Argentínában ugyanis szorul a hurok: a marhacsordák túllegelik az élőhelyeiket, a betelepített európai mezei nyulak pedig könyörtelen konkurenciát jelentenek nekik a táplálékért vívott harcban.
Ha látni akarod a valódi természetüket, felejtsd el a déli kánikulát, amikor a legtöbb állat elhúzódik a bokrok alá hűsölni. Gyere ki délután fél öt körül, amikor a tömeg már a kijárat felé szállingózik, és a fények narancsosra váltanak a homokon. Ne kapkodj, csak könyökölj rá a korlátra, és maradj csendben tíz percig. Figyeld a hím tekintetét és a fülei finom rezzenéseit. Ott és akkor nem egy állatkerti ketrecet fogsz látni, hanem a végtelen, szeles pampát. Élőben.
