Képzeld el Londont, ahol a Temze nem hullámzik, hanem ropog a lábad alatt. Ahol a halászok nem csónakból dobják a hálót, hanem korcsolyán siklanak a jégre. Ahol a város szíve nem a piacokon, hanem a befagyott folyón dobog. Ez nem mese – ez történelem.
A tél, ami nem akart véget érni
A 17. és 19. század között Európa egy különös időszakot élt meg, amit ma a Kis jégkorszaknak nevezünk. A naptevékenység csökkenése, vulkánkitörések és légköri változások miatt a hőmérséklet évtizedekre leesett. A telek szokatlanul hosszúak és kemények voltak, a folyók pedig befagytak – még olyan hatalmasak is, mint a Temze.
Az első nagy londoni jégvásárt 1608-ban rendezték, és a látvány egy Dickens-regény és egy karnevál keveréke lehetett volna. A jégen bódék, kocsmák, zenészek, jósok és szerencsevadászok lepték el a folyót. A korabeli beszámolók szerint sörfőzdék nyíltak a jégen, árusok sült almát, forralt bort és szuvenírt kínáltak: apró emléklapokat, amiket helyben, a jégre állított nyomdák készítettek.
A jég, mint élet és színpad
A londoniak nem pánikoltak, hanem alkalmazkodtak. Ha a természet lezárta a folyót, ők újrahasznosították. A jégvásárok igazi társadalmi események lettek: a gazdagok és a szegények egy helyen mulattak, és egy időre elfelejtették a fűtetlen házak nyomorát.
A festők megörökítették, az írók megénekelték, és az utókor nehezen hitte el, hogy mindez nem legenda volt. A Temze annyira vastagon befagyott, hogy még lovas kocsik is átkeltek rajta. Ez a természet egyik legkülönösebb tréfája volt: a város alig észrevehetően a folyó medrébe költözött.
A felmelegedés vége vetett a tél csodájának
A 19. században azonban a jégvásárok eltűntek. A klíma fokozatosan melegedni kezdett, a város nőtt, a Temzét pedig átalakították: a hidak, a gátak és a modern folyószabályozás megakadályozták, hogy újra befagyjon. Az utolsó jégvásárt 1814-ben tartották – néhány héttel azelőtt, hogy a jég megroppant, és a mulatozók közül többen a vízbe estek. Szerencsére kevesen vesztek oda, de ez volt a vég kezdete.
A Temze többé nem fagyott be teljesen. A jégvásárok legendává váltak, a Kis jégkorszak pedig történelemmé. De a képek, a korabeli beszámolók és a fagyott sör illata ma is felidézi azt a korszakot, amikor a természet egy pillanatra átvette az irányítást, és az ember inkább táncolt rajta, mintsem harcolt ellene.
A természet humora
A Kis jégkorszak emlékeztető: az éghajlat nem állandó, csak mi szeretnénk annak hinni. Néha felforrósítja a Földet, néha befagyasztja a folyókat, és néha jégvásárt rendez a történelem közepén. És ha valamit megtanulhatunk ebből, az az, hogy az emberiség mindig talál módot arra, hogy a hidegből is ünnepet faragjon.
És mi történt ekkor Magyarországon?
Miközben Londonban a Temzén sörözték a telet, Magyarországon a Kis jégkorszak ugyanúgy éreztette a hatását. A Duna és a Balaton is rendszeresen befagyott: a 17–18. században feljegyezték, hogy kocsival keltek át a Balaton jegén, sőt, a part mentén vásárokat és búcsúkat is tartottak a jégen. A parasztok és kereskedők a befagyott folyókon közlekedtek, amikor az utak járhatatlanok voltak.
A hosszú, fagyos telek azonban súlyos következményekkel jártak: évekig tartó terméskiesések, éhínségek és járványok sújtották az országot. A krónikák megemlítik, hogy még a halak is elfagytak a folyókban, és a gyümölcsösök tömegesen kipusztultak. 1709 telén például a Duna több mint két hónapig jégpáncél alatt állt, és a katonák a jégen vonultak át.
A Kis jégkorszak tehát nemcsak éghajlati jelenség volt, hanem történelmi próbatétel is – miközben Angliában a hideg látványossággá vált, Magyarországon a túlélés kérdése lett. Két ország, két tél, egy bolygó: a természet ugyanazzal a fagyos ecsettel festett, csak más színeket használt.
