Rákpáncélra emlékeztető test, előrenyúló érzékelőképletek és lábként használt úszósugarak: a Scalicus engyceros első pillantásra mintha több állatból volna összerakva. A Dél-kínai-tenger mélyén készült felvételeken azonban a külsejénél is meglepőbb mutatványt végzett. Nemcsak előre haladt a fenéken, hanem oldalazott, majd szabályosan hátrafelé indult.

A halak világában a „járás” nem teljesen ismeretlen. Kézhalak, békahalak, morgóhalak és más fenéklakó fajok módosult úszóikkal támaszkodnak az aljzatra, a most megfigyelt mozgássor mégis újdonságot jelentett. Han Tian, a Sun Yat-sen Egyetem doktorandusza és kínai kollégái mélytengeri merülőeszközök videóiból először írták le részletesen ennél a fajnál a hátrafelé és oldalra irányuló „lépegetést”.

Hogyan tud járni egy hal, amelynek nincs lába?

A páncélos morgóhalfélék mellúszóinak alsó sugarai elkülönültek a hártyás úszórésztől. Ezek a szabad, ujjszerű képletek hozzáérnek a tengerfenékhez, megtámasztják a testet, és összehangolt mozdulatokkal előrébb vagy hátrébb lökik az állatot. Nem valódi lábak, de bizonyos helyzetekben hasonló mechanikai feladatot látnak el.

A videókon három rokon fenéklakó halfaj viselkedését figyelték meg. A Scalicus engyceros különösen változatos mozgást mutatott: a mellúszó sugarait váltogatva előre, oldalra és hátrafelé is képes volt haladni, miközben teste viszonylag stabil maradt. Ez a manőverezés a bonyolult aljzaton és a táplálékkeresés során jelenthet előnyt.

Miért jobb néha gyalogolni, mint úszni?

A tengerfenék közelében az úszás könnyen felkavarhatja az üledéket, elsodorhatja a halat a kiszemelt ponttól, vagy elriaszthatja az apró zsákmányállatokat. A lassú, megtámasztott mozgás pontosabb helyváltoztatást tesz lehetővé, és kevesebb feltűnéssel járhat. Hátramenetben a hal úgy távolodhat el egy akadálytól vagy gyanús érintéstől, hogy nem kell előbb megfordítania egész testét.

Az oldalazás szűk helyen ugyancsak hasznos lehet. A páncélozott, merevebb testű fenéklakó halak nem feltétlenül fordulnak olyan könnyedén, mint egy nyílt vízben cikázó faj, ezért a többirányú „járás” különleges mozgásszabadságot ad. A kutatók most már azt is vizsgálhatják, milyen sorrendben és ritmusban dolgoznak az egyes úszósugarak.

Az úszósugarak közben tapogatnak is

Ezek a képletek nem pusztán támasztékok. A morgóhalfélék szabad úszósugarain érzékelő receptorok találhatók, amelyek segíthetnek az üledékben megbúvó zsákmány felderítésében. A hal így szó szerint végigtapogathatja a tengerfeneket, miközben lassan halad rajta.

A fejen lévő, gereblyeszerű nyúlványok és a mellúszók együtt különös keresőrendszert alkotnak. A sötét vagy gyengén megvilágított mélységben nem lehet kizárólag a látásra hagyatkozni, ezért minden érintésből, rezgésből és kémiai jelből származó információ értékes. A „séta” ebben az értelemben nem látványos mutatvány, hanem érzékeléssel összekapcsolt vadászati módszer.

Miért csak most láttuk ezt a viselkedést?

A mélytengeri fajok jelentős részét sokáig kifogott, gyakran sérült példányok alapján ismertük. Egy múzeumi preparátum megmutathatja a test alakját és az úszósugarak felépítését, azt azonban nem, hogyan használja őket az élő állat. A távirányítású és ember vezette merülőeszközök nagy felbontású kamerái ezért viselkedéstani szempontból is új korszakot nyitnak.

Az „első felvétel” ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a hal most tanult meg hátrafelé járni. A viselkedés valószínűleg régóta része az életének, csak az emberi megfigyelés jutott el végre oda, ahol észrevehette. A mélytenger tele lehet hasonló, mindennapos mozdulatokkal, amelyek számunkra még felfedezésre váró különlegességek.

A felvétel nem azt bizonyítja, hogy a halakból ismét szárazföldi állatok lesznek, és nem közvetlen ismétlése a négylábú gerincesek evolúciójának. Sokkal izgalmasabb dolgot mutat: ugyanaz az alapvető testrész, az úszó, különböző fajokban egészen eltérő feladatokra alakítható át. A Scalicus engyceros nem rosszul úszik, amikor a fenéken lépeget – éppen azt teszi, amire saját világában a legjobban felszerelte az evolúció.