Pannonhalmáról legtöbbünknek az apátság jut először az eszébe, de növénybarát lévén a második gondolatunk már valószínűleg az arborétum. Érdemes rászánnunk néhány órát a Szent Hegy zöld koszorújára, úgyhogy most egy kirándulásra hívunk, és a dombról leereszkedünk a lombkoronák alá. Sokkal érdekesebb a séta, ha útikalauzunk is van: szerencsére Baki László, az apátság Tricollis Foglalási Központjának irodavezetője olyan részleteket mutat meg nekünk, amelyeket a hagyományos útikönyvek lapjain hiába is keresnénk.
A Természetismeret Magazin stábjával lépésről lépésre fejtettük fel a tizenkét hektáros botanikai gyűjtemény titkait, ahol a történelem viharai és a természet törvényei különös szövetséget kötöttek.
Három dolog, amit érezned kell az Arborétum mélyén
• A csönd és a hűvös pára, amikor a sűrű tölgyes-hársas részekről belépsz a homokkőből emelt Benedek-grotta félhomályába.
• A ritka gumifa kettévágott, mégis küzdő törzsének durva érintése, amely a botanikai túlélés élő mementója.
• A lábad alatt roppanó makkok és mogyorók hangja a török mogyoró sorban, miközben a lombkoronában ugráló mókusok után kutat a szemed.
Sorscsapások és újjászületések
Ha megnézzük a híres, 9. századi Sankt Gallen-i kolostortervet, láthatjuk, milyen lett volna a bencések szerint az ideális monostor. Ott a kerengőudvar egyetlen hatalmas, százszor száz méteres sík terület volt. Pannonhalmán a természet egészen más lapokat osztott. A meredek, sziklás dombtetőn minden négyzetméterért meg kellett küzdeni, így a gyógynövények és fák birodalma csak a falakon kívül, a meredek, északkeleti kitettségű lejtőkön kaphatott helyet.
A kert története tele van drámai törésekkel. Amikor II. József, a „kalapos király” 1786-ban haszontalannak nyilvánította és feloszlatta a bencés rendet, az apátsági kertet egyszerűen eladták. Egy győri kereskedő vásárolta meg, aki az értékes fák helyére egy almaültetvényt telepített.
A fordulatot az 1802-es év hozta el, amikor a szerzetesek I. Ferenc királytól visszakapták a területet. A visszatérő bencések ekkor hoztak egy kulcsfontosságú döntést: a birtokot kettéválasztották egy gyakorlati hasznot hajtó gyógynövénykertre és egy oktatási célokat szolgáló botanikus kertre. Itt, a fák alatt tartották a gimnáziumi diákoknak a rendhagyó biológiaórákat.
A mai tájképi kert (angolpark) karakterét az 1830-as években Szeder Fábián bencés szerzetes alkotta meg. Ő nem csupán egy látnok kertépítész volt, hanem rendkívül precíz ember is. Napra pontosan vezette a meteorológiai naplót: feljegyezte a csapadék mennyiségét, a szeleket, a fagyokat, és minden egyes facsemete sorsát. Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy az alapításkor már pontosan 70 fafaj díszítette a kertet. Sokat közülük a szerzetesek az európai utazásaikról hoztak magukkal csemeteként.
Üveglapok és emlékek
A park növekedését nemcsak papíron, de fotókon is követték a bencések. Palatin Gergely az 1900-as évek elején még üveglapokra fotózta a kertet, majd az 1930-as években Gál Geláz folytatta a munkáját. Az ő hagyatékuk ma is az apátság archívumát gazdagítja, megmutatva, hogyan váltak a hajdani suhángok mára az eget karcoló faóriásokká.
Különlegességek és túlélők
Az arborétum ökológiai szempontból rendkívül nehéz terep. Nincs egyetlen természetes vízfolyás sem, a csapadék azonnal lefut a homokkő altalajról. A növényeknek így kizárólag a mélyre nyúló gyökereikre és az erdei mikroklímára kell hagyatkozniuk.
Sétánk során László megállít minket egy különös jelenség előtt. Ez a szillevelű gumifa (Eucommia ulmoides), a park egyik legértékesebb egzótája. A törzse monumentális, ám az egyik fele teljesen elhalt, le kellett vágni. A fa azonban nem adja fel: a megmaradt ágai még mindig zöldellnek, dacolva az aszályos nyarakkal. Nem messze tőle hatalmas amerikai fekete diófák törnek az ég felé. Ezek a fák nemcsak a mókusok kedvencei, hanem a helyi művészet alapanyagai is. Amikor 2012-ben megújult a pannonhalmi bazilika belső tere, az új, minimalista bútorokat és liturgikus tárgyakat éppen ilyen, rendkívül nemes és nehéz fekete dióból készítették el.
Emlékfák a lombok között
Ha nyitott szemmel jársz, az utak mentén fiatalabb ültetésekre is rábukkanhatsz, amelyek mögött mély, személyes történetek bújnak meg. Az egyik tisztáson például egy fiatal páfrányfenyő (Ginkgo biloba) áll. Ezt a gimnázium egyik osztálya ültette a volt osztályfőnökük emlékére, aki tragikusan fiatalon, mindössze 41 évesen hunyt el. Bár az emléktábla már eltűnt, a fa él, és az egykori diákok ma is idejárnak emlékezni.
A kávépótló vasfa és a vadcitrom
Sétánk során számos ritka növény mellett haladunk el. Látható itt a télálló vadcitrom (Poncirus trifoliata), amellyel pannonhalmi kiskertekben is találkozhatunk, valamint a különleges Kanadai vasfa (Gymnocladus dioicus). Ez utóbbi fája olyan elképesztően nehéz és sűrű, hogy egyáltalán nem úszik a vízen, azonnal elmerül. Magvait az indiánok lázcsillapításra használták, a telepesek pedig pörkölés után kávépótlóként itták.
A klímaváltozás azonban itt is szedi az áldozatait. A puszpángokat (Buxus) szinte teljesen letarolta az ázsiai selyemfényű puszpángmoly, a kőriseket pedig egy agresszív gombabetegség tizedeli, ami miatt a gyökérzetük elhal, és a hatalmas fák váratlanul kidőlnek. Az arborétum oregoni hamisciprusai (Chamaecyparis lawsoniana) is nehezen viselik a rendkívül aszályos, forró nyarakat. Az arborétumot ápoló tucatnyi kertésznek folyamatosan alkalmazkodnia kell az új idők szavához.
Tragédiák és emlékek a lombok alatt
Az arborétum nemcsak a botanika, hanem az emberi sorsok és tragédiák színtere is. A török mogyorósor mellett haladva egy különös emlékhelyre bukkanunk: egy apró cseppkőre és egy emléktáblára.
A gimnáziumban az 1950-es években rendkívül aktív barlangász szakkör működött. A diákok maguk tárták fel a Bakony számos üregét, ők építették ki az első vasalt utakat is a hatvanas évek elején. 1965 szilveszterén azonban tragédia érte őket a Baradla-barlangban. Amíg a kísérő szerzetes elment a vacsoráért, a barlang mélyén szén-monoxid-szivárgás történt, és három pannonhalmi diák már soha többé nem jött fel a felszínre. A szakkör tagjai minden évben itt, az arborétumi cseppkőnél gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek társaikról.
Tollas albérlők a lombok között
Az arborétum fái nemcsak növénytani ritkaságok, hanem hihetetlenül gazdag madárvilágnak is otthont adnak. László büszkén meséli, hogy Magyarország fészkelő és átvonuló madárfajainak mintegy 60-70%-a megfordul a kertben. Nem csoda, hogy a gimnázium egykori legendás biológiatanára, Rékási József is itt végezte kutatásait. Ő fedezte fel egy fenyőrigón azt a korábban teljesen ismeretlen parazita tolltetűfajt, amelyet ma is Ricinus rekasiensis néven jegyez a tudomány.
Ma a barlangászok szomorú emlékhelye egyben a felfedezés központja is: évente többször itt állítják fel a hálókat a győri madarászok, hogy a környék gyerekeinek bemutassák a madárgyűrűzés lenyűgöző folyamatát.
Útravaló tipp a Természetismeret Magazintól
Ha igazán át akarod érezni az arborétum eredeti hangulatát, érkezz a kora reggeli órákban, közvetlenül kapunyitás után. Ekkor a turisták még alszanak, a lombok között csak a szél suttog, a madarak ricsaja tölti be a teret, és ha szerencséd van, még láthatod Lujzit, a rend retrieverét, amint a fák között kergeti a reggeli párát.
Ha Pannonhalma környékén jársz, érdemes rászánnod egy-két órát az arborétumra; sétálj egy jót és élvezd a csendet. A belépés ingyenes, a kert szabadon látogatható, a bejárata az apátsági főkapuval szemben nyílik.
A sorozatunk következő részében még mélyebbre megyünk a gyógyító füvek birodalmába: az Illatmúzeum és a Gyógynövénykert titkait tárjuk fel. Ne maradj le róla!
