Amikor egy-egy nyári zivatar eléri Budapestet, sokan csak az ablakból bámuljuk a lehulló esőt, legyintve, hogy legalább nem kell ma locsolni. De ha kicsit mélyebbre nézünk – pontosabban lejjebb –, feltárul egy súlyos városi probléma: a víz eltűnik, és nem oda kerül, ahová kellene. A betonnal, aszfalttal burkolt városrészeken a csapadék nem szivárog el a talajba, hanem utat keres magának – gyakran a pincéken, aluljárókon, lejtős utcákon át, villámárvizeket okozva.
Elfolyik a víz – vele együtt a lehetőség is? A klímaváltozás felgyorsítja az áradást
A Duna közelsége és a város domborzata miatt Budapest különösen érzékeny ezekre a hirtelen jövő, özönvízszerű esőkre. A klímaváltozás pedig csak tovább fokozza a helyzetet: a csapadék nem egyenletesen, hanem hirtelen és nagy mennyiségben zúdul le, amit a meglévő csatornarendszer nem tud elvezetni. Az eredmény: elöntött metrómegállók, derékig érő víz a forgalmas csomópontokon, és komoly károk a házakban, közlekedésben.
Szivacsváros: nem elvezetni, hanem megtartani
A megoldás nem (csak) több csatorna, hanem egy új szemlélet: a szivacsváros. A német Schwammstadt-modell lényege, hogy a város ne elvezesse, hanem megtartsa a vizet – akárcsak egy szivacs. A zöldtetők, esőkertnek kialakított parkok, vízáteresztő burkolatok és víztározókkal felszerelt terek lehetővé teszik, hogy a lehulló eső a helyben maradjon, és lassan, fokozatosan szivárogjon el, vagy éppen újrahasznosításra kerüljön. Budapesten ilyen vízmegtartó terek lehetnek például a nagyobb parkok mélyebb részei, az új építésű lakónegyedek belső udvarai, vagy az átalakított közterek, ahol esővíztárolók segítségével akár az öntözéshez is felhasználhatóvá válik a csapadék.
A jó szándék kevés – gondozás nélkül algás mocsár lesz az esőkertből
Azonban nem mindegy, hogyan működnek ezek a rendszerek: ha a víz túl sokáig áll, vagy nincs megfelelő vízelvezetés, előfordulhat, hogy az esőkertek tavacskái poshadt, algás vízzé válnak, különösen meleg időben. Ennek megelőzésére több szempontot is figyelembe kell venni a tervezésnél: a rétegezett, vízáteresztő talajszerkezet mellett fontos, hogy megfelelő növényeket ültessenek. Olyan fajokra van szükség, amelyek egyszerre bírják a vízborítottságot és az időszakos szárazságot is – például mocsári nőszirom, sások, bíborfű vagy más mély gyökerű, vízkedvelő, de ellenálló növények. A rendszeres karbantartás is elengedhetetlen: a gyomok, eliszaposodott kavicsrétegek vagy eltömődött vízelvezetők komolyan ronthatják a működést. Egy jól kialakított és gondozott esőkert viszont 24–48 órán belül képes elszívni a vizet, megszűri azt, és közben új életteret teremt az élővilágnak is.
Külföldi példák: amikor a város tényleg beszívja a vizet
Európa-szerte számos város már elindult ezen az úton. Berlinben például már a kilencvenes évektől kötelező bizonyos építkezéseknél a csapadék helyben tartása. Koppenhága belvárosában parkolókat és köztereket alakítottak át vízvisszatartó medencékké, amelyek árvíz idején tóvá változnak, száraz időben viszont focipályaként vagy pihenőparkként működnek. Bécsben a parkosított tetők nemcsak a vizet tartják meg, de hűtik is a várost.
Budapest lehetőségei – elindultunk, de még csak csordogálunk
Budapesten is elindultak már kísérletek: esőkertek a Bartók Béla úton, zöldtetők az új irodaházakon, egyre több lakossági vízgyűjtő rendszer – de ezek ma még inkább kivételek, mint általános megoldások. Pedig a város szerkezete és adottságai lehetővé tennék, hogy Budapest valóban szivacsvárossá váljon.
A víz nem ellenség – hanem éltető forrás
Ehhez azonban nemcsak mérnöki, hanem társadalmi döntésekre is szükség van. Fontos, hogy a köztervezés, az ingatlanfejlesztés és a lakosság együttműködésén alapuljon a vízmegtartásra épülő várostervezés. A jövő városában a víz nem ellenség, hanem érték – amit nemcsak el kell vezetni, hanem érdemes megtartani.
Források:
