2000 februárjának elején a Tisza mentén élők először csak furcsa jeleket vettek észre. A víz felszínén sodródó halakat, szokatlan szagot, majd egyre hosszabb szakaszokon teljesen eltűnő élővilágot. Néhány nap alatt világossá vált: a folyót súlyos ipari szennyezés érte, amely az egyik legsúlyosabb ökológiai katasztrófává vált Közép-Európa közelmúltjában. A szennyezés forrása Romániában volt. 2000. január 30–31-én a Szamos felső vízgyűjtő területén működő, román–ausztrál tulajdonú Aurul bányavállalat zagytározójából nagy mennyiségű, cianiddal és nehézfémekkel szennyezett víz jutott a folyórendszerbe. A szennyező anyag február 1. és 12. között vonult le a Tiszán, végigpusztítva annak élővilágát.

Egy gátszakadás, amely végigfutott egy egész folyórendszeren

Az Aurul vállalat Nagybánya (Baia Mare) közelében aranykinyeréssel foglalkozott. A technológia során cianidot használtak a nemesfémek oldására, a keletkező szennyvizet pedig egy zagytározóban gyűjtötték.

A katasztrófát egy gátszakadás okozta: a rendkívüli csapadék és a nem megfelelő műszaki kialakítás következtében a tározó fala átszakadt, és mintegy 100 ezer köbméternyi szennyezett víz ömlött a Zazar patakon keresztül a Láposba, majd a Szamosba. Innen a szennyezés rövid időn belül elérte a Tiszát.

A láthatatlan méreg útja – a Szamostól a Tiszáig

A kiömlött víz magas koncentrációban tartalmazott cianidot, valamint nehézfémeket – köztük rezet, cinket és ólmot. A cianid rendkívül gyorsan ható méreg: már kis mennyiségben is blokkolja a sejtek oxigénfelvételét, ami az élőlények gyors pusztulásához vezet.

A Tiszában mért cianidkoncentráció több helyen nagyságrendekkel meghaladta a megengedett határértéket. A hatás szinte azonnali volt.

Amikor egy élő folyó napok alatt elnémult

A szennyezési hullám levonulása során a Tisza magyarországi szakaszán becslések szerint több mint ezer tonna hal pusztult el. Nemcsak az érzékenyebb fajok tűntek el, hanem a folyó teljes táplálékhálózata összeomlott. Elpusztultak a planktonszervezetek, a rovarlárvák, a puhatestűek – vagyis mindazok az apró élőlények, amelyek a halak és vízimadarak táplálékát jelentik. A Tisza egyes szakaszai biológiailag szinte teljesen kiürültek.

Emberek a parton – civil összefogás a pusztulás közepén

A folyó mentén élők sok helyen önkéntes akciókba kezdtek. Halászok, természetvédők, civilek gyűjtötték össze az elpusztult állatokat, hogy megelőzzék a további vízminőség-romlást. A katasztrófa nemzetközi figyelmet is kapott. Az Európai Unió vizsgálóbizottságot állított fel, és az eset hozzájárult ahhoz, hogy szigorodjanak az ipari bányászatra vonatkozó környezetvédelmi előírások.

Lassan gyógyuló sebek – a Tisza regenerációja

A Tisza élővilága nem egyik napról a másikra tért vissza. Egyes halfajok állományának helyreállítása évekig tartott, mások csak részben tudtak regenerálódni. A folyó ökológiai emlékezete hosszú: a táplálékhálózat újraszerveződése lassú és sérülékeny folyamat. Ugyanakkor a természet alkalmazkodóképessége is megmutatkozott. Néhány évvel később már újra megjelentek érzékenyebb fajok, ami azt jelezte, hogy a folyó nem halt meg – de a seb nyoma megmaradt.

Ki okozta a pusztítást, és hová tűnt a felelősség

A szennyezésért közvetlenül az Aurul bányavállalat volt felelős, amely a nagybányai aranykinyerés során használt cianidos technológiát üzemeltette. A vállalat többségi tulajdonosa az ausztrál Esmeralda Exploration volt, kisebbségi részesedéssel egy román állami cég részéről. A műszaki vizsgálatok megállapították, hogy a zagytározó tervezése és üzemeltetése nem felelt meg a biztonsági elvárásoknak.

Pár százezer dollár egy több tízmilliós kárért

A katasztrófa után Romániában és nemzetközi szinten is vizsgálatok indultak, ám a tényleges pénzügyi következmények messze elmaradtak a kár nagyságrendjétől. Az Aurul vállalatra Romániában környezetvédelmi bírságot szabtak ki, amely néhány százezer dollárnak megfelelő összeg volt – ez töredéke annak a kárnak, amely a folyórendszerben keletkezett.

Magyarország a környezeti károk nagyságát több tízmillió dollárra becsülte, egyes számítások szerint a kár elérhette a 100 millió dolláros nagyságrendet is. Ezeket az összegeket azonban a károkozó vállalat nem térítette meg. Az Esmeralda Exploration rövid időn belül csődbe ment, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette a kártérítési igények behajtását.

Amikor senki sem lett felelős

A katasztrófa egyik legnagyobb tanulsága éppen az volt, hogy nem született valódi személyi felelősségre vonás. Sem a vállalat vezetői, sem a műszaki döntésekért felelős személyek nem kaptak jogerős, elmarasztaló büntetést.

Az ügy így precedensértékűvé vált: világossá tette, hogy a határokon átnyúló környezeti károkozás esetén a jogi felelősség gyakran szétmosódik, miközben az ökológiai következmények nagyon is valósak és tartósak.

Egy katasztrófa európai léptékben

A cianidszennyezés hatása több mint 400 kilométeren volt kimutatható a folyórendszerben. A Tisza magyarországi szakaszának jelentős részén gyakorlatilag teljes halpusztulás történt, és a vízi gerinctelenek állománya helyenként 100 százalékban eltűnt.

A szakértői becslések szerint a Tiszában és mellékfolyóiban több ezer tonnányi élő biomassza pusztult el. A kár nemcsak mennyiségi, hanem minőségi is volt: ritka és védett fajok, valamint teljes szaporodó populációk tűntek el egyes szakaszokról.

Az Európai Unió a tiszai cianidszennyezést Európa egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájaként értékelte a 20. század végén. A Tisza esete nem elszigetelt balesetként, hanem rendszerszintű figyelmeztetésként került be a környezetvédelmi szakirodalomba.

Amikor a jog utólag próbált reagálni

A tiszai cianidszennyezés után az eset komoly visszhangot váltott ki európai szinten is. Az Európai Unió több ponton szigorította a veszélyes ipari tevékenységekre vonatkozó szabályozást. Erősödtek az úgynevezett Seveso-irányelvek, amelyek a veszélyes anyagokat kezelő üzemek biztonságát, ellenőrzését és kockázatkezelését írják elő.

A bányászati tevékenységek esetében szigorúbbá váltak a zagytározók műszaki követelményei, a határon átnyúló környezeti kockázatok kezelése, valamint a környezeti hatásvizsgálatok rendszere. Megjelent az a szemlélet is, hogy a „szennyező fizet” elvét nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is érvényesíteni kellene – még ha ez sok esetben ma sem problémamentes.

Ugyanakkor a tiszai eset azt is megmutatta, hogy a jogi szigorítás önmagában nem elég: a végrehajtás, az ellenőrzés és a tényleges felelősségre vonás továbbra is kulcskérdés.

Miért történhet meg újra – akár ma is

Az ipari balesetek egyik legnagyobb tanulsága, hogy a kockázatok gyakran ott halmozódnak fel, ahol gazdasági érdekek, gyenge ellenőrzés és politikai felelőtlenség találkozik. A bányászat és más veszélyes iparágak sokszor periférikus térségekben működnek, ahol a munkahelyteremtés rövid távú ígérete felülírja a hosszú távú környezeti szempontokat.

A klímaváltozás tovább növeli a kockázatot: a szélsőséges csapadék, az árvizek és az infrastruktúra öregedése mind olyan tényezők, amelyek egy rosszul karbantartott létesítményt könnyen katasztrófa-forrássá tehetnek.

A tiszai cianidszennyezés ezért nem lezárt történet, hanem figyelmeztetés. Arra, hogy a szabályok megléte önmagában nem garancia. A természetvédelmi katasztrófák akkor ismétlődnek meg, amikor a megelőzés olcsóbbnak tűnik, mint a felelősségvállalás.

Egy folyó, amely emlékezik

A Tisza ma ismét élő folyó. De akik látták 2000 februárjában, ahogy napokon át elpusztult halak borítják a partot, tudják: ez az emlék nem halványul el. A katasztrófa máig része a folyó történetének – és a mi felelősségünknek is.