Az óceán fenekén élő tengeri uborkák (Holothuroidea) első pillantásra nem tűnnek túl izgalmasnak. Lágy testük gélre emlékeztet, nincs szemük, nincs agyuk, csak egy csőrük és egy végbélnyílásuk. De ha kicsit közelebbről szemügyre vesszük őket, kiderül: több mint 1700 fajuk között igazi különcök is akadnak – köztük élénken színezett „ékszerek”, önmagukat daraboló túlélők és lebegő „tengeri angyalok”.
Nem csak egy lusta gubanc – egy test, sok trükk
A tengeri uborkák, akárcsak csillag- és sünalakú rokonaik, a tüskésbőrűek közé tartoznak. Ám testük hosszúkás, puha és nyálkás tapintású, egyik végükön a táplálékot bekebelező csőrrel, a másikon pedig a salakanyagot és vizet kibocsátó nyílással.
A színviláguk egészen meghökkentő: találkozhatunk velük áttetsző, világító, sőt embernagyságú formában is.
A lebegő uborka esete – hogyan menekül egy mozdulatlannak hitt lény?
Sokáig úgy vélték, a tengeri uborkák maximum napi egy métert képesek vánszorogni a tengerfenéken. Aztán jött a meglepetés: néhány faj tud „úszni” is! Testükbe légbuborékokat juttatva a vízáramlattal sodródnak, így több száz métert is megtehetnek, ha zsúfolttá válik a lakóhelyük.
A „fejetlen csirke szörny” (headless chicken sea monster) nevű mélytengeri faj például szárnyszerű úszónyúlványokkal kecsesen siklik a mélyben, Európától egészen Ausztráliáig.
Uborkaszerelem és önmagukat másoló testek
A tengeri uborkák szaporodása sem hétköznapi. Egyes fajoknál a hímek illatjelekkel csalogatják a nőstényeket, akik tömegesen engedik ki a petéket a vízbe. Más fajok viszont gondoskodóbbak: a nőstények testük belsejében, zárt üregekben nevelik az utódokat.
A legbizarrabb mutatvány azonban a regeneráció: mintegy 20 faj képes kettévágni saját magát – és mindkét fél újraépíti a hiányzó részeit. Igen, ez tényleg működik.
Óceáni takarítók: a természet porszívói
Egyes fajok aktívan „felszippantják” a tengerfenéken található szerves törmeléket, algákat, baktériumokat – így kulcsszereplői a víz alatti ökoszisztéma tisztán tartásának. Az utánuk maradó homokcsíkok nemcsak érdekesek, de jól mutatják: ők a tenger aljzatának csendes kertészei.
Csemege a tányéron – de milyen áron?
A világon több mint 80 tengeri uborkafajt gyűjtenek étkezési célból, főként Kelet-Ázsiában. A legismertebb elkészítési mód a szárítás és főzés: a frissen gyűjtött tengeri uborkákat előbb alaposan megtisztítják, majd többször váltott vízben megfőzik, hogy a zselés állaguk megmaradjon. Ezután kiszárítják őket, így nyerik el kemény, ráncos külsejüket. Később ezeket újra beáztatják és különféle levesekbe, párolt fogásokba dolgozzák fel. Kínában és Japánban különösen nagyra becsült ünnepi ételnek számítanak.
A kereslet azonban már-már veszélyes méreteket ölt: az intenzív halászat és az illegális kereskedelem komoly veszélyt jelent több faj fennmaradására is. Néhány országban már kvóták és védelmi intézkedések léptek életbe a túlhalászás megelőzésére.
Miért érdemes megjegyezni ezt az uborkát?
A tengeri uborkák nemcsak látványos túlélők, hanem az óceán fenntartó mechanizmusainak fontos szereplői. Nélkülük felborulhatna a tengerfenék kényes egyensúlya, és ennek következményeit az egész tengeri életközösség megérezné.
