Volt egy szép, internet-kompatibilis pillanat 2025 tavaszán: egy tanulmány bejárta a világot azzal az állítással, hogy a Dolomitok norvég lucfenyői (Picea abies) órákkal egy részleges napfogyatkozás előtt összehangolták a bioelektromos jeleiket, mintha a teljes erdő egy közös csoportchatben azt írta volna: „Figyelem, jön a kozmikus elsötétülés, készüljetek!” A sztori tökéletes volt. Kicsit misztikus, kicsit „Avatar”, kicsit „a természet üzen nekünk”, és pont annyira tudományosnak tűnt, hogy sokan gondolkodás nélkül megosztották. Csakhogy most jött a hideg zuhany – és ezúttal nem metaforikusan.
Elektromos fák? Igen. Eklipszet jósoló fák? Na, az már más tészta.
Kezdjük a jó hírrel: a növények bioelektromos jelenségei valósak. A növényi sejtek membránpotenciálja változik, a szövetekben terjedhetnek elektromos jelek, és ezek összefügghetnek stresszreakcióval, vízháztartással, sérüléssel, sőt bizonyos környezeti ingerekkel is. A kutatók az ilyen jelek „összképét” néha electrome-nak, magyarul nagyjából „elektromos ujjlenyomatnak” nevezik. A gond ott kezdődik, amikor a valós jelenségre ráépítünk egy túl szép történetet: „előre tudták a napfogyatkozást.”
Miért gyanús már első ránézésre is?
Mert a részleges napfogyatkozás a vizsgált helyszínen nagyjából ennyit tett hozzá a fák mindennapjaihoz:
• kb. 10,5% fénycsökkenés,
• körülbelül 2 órán át és
• közben még így is bőven maradt annyi fény, amit a fák „praktikusan fel tudnak használni”.
Ha valaki járt már hegyvidéken lucosban, tudja: egy kósza felhőzet vagy köd simán csinál ennél nagyobb fényingadozást – napi szinten. Nehéz elképzelni, hogy a fák külön „riadóláncot” indítanak egy olyan eseményre, ami a helyi időjáráshoz képest inkább csak finom háttér-effekt.
A kritikus pont: honnan tudnák előre, hogy jön?
A napfogyatkozás nem olyan, mint a közeledő árnyék egy szomszéd fa lombjától, amit a növény valóban „kiszimatolhat” a fény spektrumának apró változásaiból. Egy fogyatkozás:
• ritka,
• minden egyes alkalommal más pályán halad,
• más erősségű és más időtartamú, és
• ugyanazon helyen nem „ugyanúgy ismétlődik”, hogy egy fa egyszerűen emlékezzen rá és kiszámolja.
Felmerült a gravitációs „előjel” ötlete is – de a kritikusok szerint ezek a finom ingadozások nagyjából olyan nagyságrendűek, mint amik egy újholdnál is előfordulnak. Vagyis ha ettől „jósolni” lehetne, akkor a fák gyakorlatilag havonta egyszer Nostradamusszá válnának.
És akkor mi történt valójában? A villám a gyanúsított
A friss kritikai elemzés szerint a „misztikus” előjel sokkal prózaibb: zivatar és villámlás. A hegyvidéki erdőkben egy erősebb vihar nem csak vizet hoz, hanem elektromosságot is:
• megváltoztathatja a légköri elektromos teret,
• a villámok közeli becsapásai elektromos töltéseket és áramokat indukálhatnak,
• a csapadék és a nedvesség pedig befolyásolhatja, hogyan vezet és „ül meg” a töltés a környezetben.
Magyarul: ha az erdőt nem a kozmosz, hanem egy friss zivatar „töltötte fel”, akkor hirtelen sokkal kevésbé rejtélyes, hogy miért ugráltak összehangoltan az elektromos jelek.
A „beszélő fák” című legenda másik gyenge pontja: a minta
A szenzációs állításokhoz általában szenzációsan jó adatok kellenének. Itt viszont a vizsgálat kis mintával dolgozott: néhány élő fa és néhány tuskó szerepelt a mérésben. Ez önmagában nem tesz semmit „hamissá”, de azt jelenti, hogy a nagy következtetésekhez nagyon könnyű belecsúszni abba a klasszikus csapdába, amit a statisztika úgy hív: korreláció ≠ ok-okozat.
A fák elektromos aktivitása valódi kutatási terület – csak még fiatal, és pont ezért különösen érzékeny a túl lelkes értelmezésekre.
Akkor a növények tényleg tudnak „előre készülni” valamire?
Igen – csak nem varázslattal. A növények például:
• a fény spektrális változásaiból érzékelhetik, hogy szomszéd közeledik és árnyékolni fog (ez tényleg „előrejelzés” jellegű),
• reagálnak talaj-sósságra, tápanyaghiányra, és
• a saját belső órájuk is segít nekik a nappal–éjszaka ritmushoz igazodni.
De ezek mind olyan jelzések, amelyek:
• gyakoriak,
• ökológiailag relevánsak, és
• a növény számára valódi túlélési előnyt jelentenek.
Egy rövid, mérsékelt fénycsökkenésű részleges napfogyatkozás ezzel szemben inkább látványos naptári esemény nekünk – a lucfenyőnek viszont nagyjából egy „különösen érdekes felhőátvonulás”.
A tanulság: a természet elég menő anélkül is, hogy telepatikus erdőt találnánk
A „fák beszélnek egymással és előre tudják a napfogyatkozást” típusú történetekben van valami nagyon emberi: szeretjük, ha a természetnek narrátora van, és ha a világ egyszerre misztikus és értelmes. Csak közben a valóság is tud csodás lenni – még ha nem is ad instant sci-fi élményt.
A lucfenyők elektromos aktivitása izgalmas kutatási irány. A villámok és a légköri elektromosság hatása a növényi jelekre szintén. És igen: a tudomány néha pont attól lesz erős, hogy kimondja: „Ez most nem a kozmosz üzenete volt. Ez egy vihar.” És őszintén: a vihar is elég jó sztori.
