Ott lóg az arcunk mellett, nem csinál semmit, nem is érzékel – mégis minden embernek van belőle: a fülcimpa. Miért alakult ki? Mire jó? És miért ilyen puha? A válaszok nem egyértelműek – de annál szórakoztatóbbak.
Egy szerv, ami csak úgy… ott van
A fülcimpa (latinul: lobulus auriculae) az egyetlen része a fülnek, ami nem tartalmaz porcokat – csak kötőszövetből, kis zsírrétegből és vérerekből áll. Ennek eredményeként az emberi test egyik legpuhább, legsérülékenyebb, de egyben legnépszerűbb ékszerhordozója.
De ha nem hall vele az ember, nem is mozog, és nem is véd meg semmit – akkor miért maradt meg az evolúció során?
1. Kommunikációs melléktermék?
Egyes kutatók szerint a fülcimpa nem önálló szervként fejlődött ki, hanem a fülkagylóval együtt alakult, amely viszont segíti a hangok irányának érzékelését. Vagyis a fülcimpa talán csak a „csomag” része – evolúciós csomagolás a komolyabb részek körül.
2. Szociális jelentés – ékszer és vonzerő
Az is lehet, hogy a fülcimpa azért maradt meg, mert az emberi társadalmak hasznát vették. Gondoljunk csak a fülbevalókra, testékszerekre vagy a fülcimpa-nyújtásra! Egyes antropológusok szerint a fülcimpa ideális „hordozófelület” a társadalmi státusz, identitás vagy esztétikai ízlés kifejezésére – és aki jól fülbevalózott, az könnyebben választ párt.
3. Az érintés idegpályája
A fülcimpa idegvégződésekben gazdag, így különösen érzékeny az érintésre – nem véletlen, hogy sok kultúrában a szeretet, játékosság vagy figyelem jele, ha valaki megfogja a másik fülcimpáját. Vagyis lehet, hogy az evolúció megtartotta, mert szerepet játszik a közelség, intimitás kommunikációjában. (És hát, ki ne szeretné, ha finoman megpöccintik?)
4. A véletlen túlélő
Van azonban egy kevésbé romantikus lehetőség is: hogy a fülcimpa egyszerűen semmire sem jó, csak épp nincs útban. Evolúciós szempontból ugyanis nemcsak azok a jellemzők maradnak fenn, amik „hasznosak”, hanem azok is, amik nem ártanak. A fülcimpa pedig pont ilyen. Sem nem segít, sem nem zavar – hát miért is ne maradna?
Függő vagy nem függő – ez itt a kérdés
A fülcimpa formája öröklött tulajdonság, és két alapvető típusa van: a szabadon lógó (függő) és a szorosan az arc mellé simuló (nem függő). Egyes tanulmányok ezt Mendeli módon öröklődő tulajdonságnak tartják, mások szerint inkább több gén együttes hatása alakítja ki. Bármelyik is legyen az igazság, a fülcimpa formája ma már a genetikai kutatások egyik kedvelt játékszere.
Konklúzió – vagyis: mihez kezdj a fülcimpáddal?
Használhatod ékszerre, stresszoldó morzsolgatásra, figyelemelterelésre unalmas meetingen – vagy egyszerűen örülhetsz, hogy van egy puha, meleg, teljesen ártalmatlan kis darabod az arcodon, amit az evolúció valamiért meghagyott. Lehet, hogy nem a legfontosabb testrészünk – de biztosan az egyik legszórakoztatóbb.
