Közösségi jelentőségű fajok.
Már elindult a szavazás és egészen december 6-án éjfélig tart: a Magyar Rovartani Társaság idén is 3 jelölt közül fogja a voksok alapján kiválasztani az Év rovarát. A kampány célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét egy-egy rovarra, védelmükre és az élővilágban betöltött szerepükre.
2019-ben ismét három rovarfaj közül lehet választani: az idei jelöltek mind közösségi jelentőségű fajok. A kis Apolló-lepke, a magyar tarsza és a havasi cincér közül kerül majd ki a jövő évi címviselő.
Kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne)
A kis Apolló-lepke viszonylag nagy, tejfehér színű, kerek szárnyú pillangó. Bár a köznyelv – helytelenül – pillangónak nevez minden nappali lepkét, a lepkészek ezt a nevet csak egyetlen családjuknak tartják fenn (Papilionidae), amelyet hazánkban a kis Apolló-lepkével együtt csupán négy faj képvisel. Nálunk a család összes faja védett.
A kis Apolló-lepke teste a nappali lepkéknél szokatlan módon dúsan szőrös. Mindegyik szárnyának alapszíne tejfehér, erezetük fekete. Elülső szárnyán két fekete folt látható, de még feltűnőbb, hogy a szárnycsúcsnál egy széles sávban hiányoznak a pikkelyek, ezért a szárnylemez itt áttetsző. Hátulsó szárnyának belső szegélyén fekete sáv van, amely kiegészülhet egy szárnyközépi sötét folttal.
A lepkének nemcsak a megjelenése, hanem a szaporodása is figyelemre méltó! Párzás után a hím váladékot juttat a nőstény ivarnyílásának környékére, amely a levegőn hamar megszilárdul, és alul elfedi a potroh nagy részét. Így egy kemény tok keletkezik, amely lezárja az ivarnyílást. A lepkéktől általában távol áll a monogámia: megpróbálnak minél több partnerrel párosodni, így viszont egyetlen hím sem lehet biztos abban, hogy éppen az ő génjei öröklődnek tovább. A kis Apolló-lepke hímje az ivarnyílás lezárásával azt próbálja megakadályozni, hogy a nőstény más hímekkel is párosodjon, e módon igyekszik biztosítani, hogy a lerakott petékből az ő utódai keljenek ki. (Lepkénk „erényöve” a hátrébb lévő peterakó nyílást szabadon hagyja.)
Hernyói a keltikefajok leveleit eszik, a bábozódás – szintén rendhagyó módon a nappali lepkék körében – a talajon, laza szövedékben történik.
Magyar tarsza (Isophya costata)
A sokaknak talán furcsán hangzó tarsza szó a XIX. században született. A kor kiemelkedő zoológusa, Frivaldszky János illette először ezen a néven a szöcskék egyik röpképtelen, csökevényes szárnyú, lomha mozgású csoportját.
A tarszák zöld színű, tojásdad testű rovarok, hosszú végtagokkal. A többi egyenesszárnyúhoz hasonlóan a harmadik pár lábuk meghosszabbodott, ugrólábbá módosult. Kövér testükkel és vékony lábaikkal azonban nem képesek nagyobb szökkenésekre. Veszély esetén többnyire csak ledobják magukat a sűrű növényzetbe, ahol zöld rejtőszínüknek köszönhetően láthatatlanul másznak odébb. Növényevők, nem nagyon válogatósak, számos kétszikűt szívesen fogyasztanak.
A tudomány ma csaknem száz tarszafajt ismer, amelyek megszólalásig hasonlítanak egymásra – szó szerint csak a megszólalásig, ugyanis minden faj hímje az adott fajra jellemző ritmusban ciripel. Ezt ismerik fel a nőstény fajtársak, melyek ha hajlandók a párosodásra, válaszolnak a hímek hívóhangjára. Így azután duett szól az egymástól akár több tíz méterre lévő szöcskék között. A duett segítségével a pár megtalálja egymást a növényzet között.
A nőstények potrohának végén ívelt, oldalról lapított, fogazott végű tojócső nyúlik hátrafelé. Ezzel a talajba rakják le petéiket, amelyek itt vészelik át a telet. Sőt, nem csak a telet, ugyanis többnyire csak a lerakás utáni második-harmadik év tavaszán bújnak ki belőlük a lárvák. A petéknek ez az elhúzódó kelése biztosítja, hogy a populáció akár nagyobb katasztrófákat is átvészeljen. Az apró tarszalárvák a felnőttekhez hasonlók, de még teljesen szárnyatlanok. Hat vedlés után érik el az imágó stádiumot.
A tarszák legtöbb faja a Közel-Keleten, a Balkán-félszigeten és a Kárpátok hegyvidékein él. Hazánkban hét fajuk fordul elő, amelyek egy kivételével védettek vagy fokozottan védettek.
Utóbbiak közé tartozik a magyar tarsza, amely a Kárpát-medence bennszülött szöcskéje. A többi, hozzá hasonló fajtól néhány, többnyire csak a szakemberek által felismert alaktani bélyeg mellett jellegzetes ciripelése különíti el. Jó természetességű üde réteken, löszgyepeken, sztyeppréteken találkozhatunk vele. Korábban rendkívül ritkának tartották, az utóbbi évtizedekben azonban számos új populációját fedezték fel célzott, elsősorban ultrahangdetektoros kereséssel. Mivel állományának nagy része hazánkban él, kiemelt felelősségünk van ennek a különleges szöcskének a megőrzésében.
Havasi cincér (Rosalia alpina)
Júliusban rajzik Magyarország egyik legszebb bogara, a havasi cincér.
Ezt a rovart aligha lehet bármivel összetéveszteni. A 3–4 centi hosszú bogár alapszíne fakó égszínkék, melyet bársonyos fekete foltok tarkítanak. Csápja jellegzetes: a legtöbb csápíz végét fekete szőrbojt díszíti. A karcsú hímet könnyen felismerhetjük arról, hogy a csápja sokkal (akár kétszer is) hosszabb, mint a teste, a vaskosabb nőstényé viszont éppen csak túlér a szárnyfedők végén.
A havasi cincér lárvái – mint a cincérekéi általában – nem túl régen elhalt fában fejlődnek, főleg a bükk törzsében és vastagabb ágaiban. A kifejlett bogarat is bükkösökben láthatjuk leginkább. Ahol éppen nem vágják az erdőt, a lábon álló, de halott vagy a kidőlt fákon érdemes keresgélni, viszont a legbiztosabban nagy farakásokon gyűlnek össze a havasi cincérek – néha akár tucatszámra is. Általában délelőtt 10 óra körül kezdenek mozgolódni, ilyenkor a farakás napos oldalán tartózkodnak, vagy a levegőben röpködnek; azután amikor már szinte kibírhatatlan a hőség, átvonulnak az árnyékos oldalra. A hímek kis territóriumokat jelölnek ki maguknak, amelyeket bőszen védeni igyekeznek a hím vetélytársakkal és más bogarakkal szemben; néha még a közeledő embert is heves „csápolással” próbálják meg elijeszteni. A nőstényeket azonban a közelükbe engedik, és gyorsan párosodnak velük.
A megtermékenyített nőstény az elhalt fa parányi réseibe rakja a petéit, ahonnan a kikelő lárvák hamar berágják maguk a mélyebb részekbe. A felnőtt bogarak élettartama csupán 10 nap körüli, bár a nőstények néha három hetet is megérnek, de ez idő alatt nem is táplálkoznak (a lárvakorukban felhalmozott tápanyagokat élik fel). A lárvák viszont 3–4 évig fejlődnek a fa mélyén, majd az utolsó évükben visszajönnek a kéreg alá, és ott bebábozódnak.
Az erdőben nyárig otthagyott farakás messziről csábítja a havasi cincéreket, de sajnos ez halálos csapda is: az ott lerakott peték a fa feldolgozása során megsemmisülnek, és a ki nem kelt utódok hiányozni fognak a következő nemzedékből. Szerencsére azonban ez a látványos bogár több hegyvidéki nemzeti parkban ma is gyakori – sőt külföldön (például Csehországban) mintha növelné is az elterjedési területét, mert fokozatosan meghódítja a folyók menti erdőket, ahol kőrisfákban is megtelepszik.
További információ és szavazás (utóbbira az oldal alján van lehetőség): www.rovartani.hu
