Állati tutaj.
Az 1900-as évek elején egy amerikai tanár, utazó és fotós, James Ricalton Indiába ment, hogy beutazza a szubkontinenst, közben pedig fotókon dokumentálta a helyiek életét, kultúráját és szokásait. Útja során, miközben a Pandzsáb hegyeiben, a Himalája alsó részén fekvő távoli falvakat látogatta meg, különös jelenetre lett figyelmes, amelyet kamerájával meg is örökített.
Ricalton így írta le a látottakat: „Mintegy húsz mérföldre vagyunk Nalderától, fent, a pandzsábi hegyvidéken. A hegyi folyó itt mély és gyors, jól látható, hogy a magas, meredek partok hogyan zárják közre a folyót, és el lehet képzelni, hogy az ilyen lejtőkről lezúduló eső hogyan változtatná ezt a patakot vadul tomboló árvízzé.
Ezek az emberek helyiek, és azok a meglehetősen különös kinézetű tárgyak, amelyekkel foglalatoskodnak, szarvasmarhák bőrei, amelyeket szorosan összevarrtak és levegővel felfújtak, amíg olyanok nem lettek, mint az óriási mentőövek. Ketten közülük még mindig dolgoznak, fújják a „csónakjaikat” levegővel. Láthatóak a zsinórok is, készen arra, hogy bekössék velük a bőrt, amikor az már eléggé felfújódott.
Amikor készen állnak az indulásra, a férfiak felkapaszkodnak a felfújt bőrre, és az egyik oldalon a lábukat, a másikon pedig egy rövid evezőt használva hajtják ezt a furcsa járművet. Ezzel a módszerrel kisebb rakományokat és még utasokat is biztonságosan képesek szállítani.”
Ez az átkelési megoldás nem egyedi Indiában, és nem is a helyiek találták fel. Ennek a technikának az egyik legrégebbi példája az ókori Mezopotámiából származik, Nimrudból, ahol egy erre utaló dombormű valaha az i. e. 883-859-ig hatalmon lévő II. Asurnaszirpál asszír király palotáját díszítette. A jelenleg a British Museumban található dombormű asszír katonákat ábrázol, amint felfújt bőrökkel, valószínűleg kecskebőrökkel úsznak. Sokkal később a rómaiak és az arabok is igénybe vették ezt az egyszerű, de zseniális megoldást ugyanebből a célból.
Ahhoz, hogy a bőr úszóeszközként szolgáljon, minél inkább egyben kellett tartani. Ezért kecskét vagy a bivalyt sajátos módszerrel nyúzták meg. William Moorcroft, brit felfedező így számolt be a módszerről:
„A bőrt először a térd körül vágták meg, majd egy hosszú metszést ejtettek a hátsó láb hátsó részén, egészen a térdig; ezen keresztül fokozatosan nyúzták le a bőrt. Amikor leválasztották, a bőrt összehajtva néhány napra eltemették, hogy a bomlás elég előrehaladott legyen ahhoz, hogy a szőrt kézzel vagy tompa fakéssel le lehessen dörzsölni. Kifordították és a természetes nyílásokat (száj, szemek stb.) összevarrták. Végül visszafordították, három láb nyitott végét bekötötték, a negyediket nyitva hagyták, hogy a bőrt fel lehessen fújni. Ezután vékony réteg fenyőkátrányt öntöttek a bőrbe, és addig rázták, amíg a belső felület alaposan át nem itatódott vele. A külső felületet gránátalmahéj-kivonatban való áztatással kezelték.
Felfújva az állat bőre abszurd módon egy hatalmas szőrtelen medvére emlékeztet. A látványhoz nem szokott kutya gyakran morog, és a nyugtalanság jeleit mutatja. Ugyanilyen furcsa az a látvány is, amikor egy ember a hátán hordoz egy olyan állatot, amely háromszor-négyszer akkora, mint a saját súlya és testtömege.
A bőröket szárazon tartották, amikor nem használták; ha pedig újra szükség volt rájuk, előzetesen vízbe áztatták őket, hogy elég puhák és rugalmasak legyenek a felfújáshoz. Általában egy nádcsövet dugtak a lábnyílásba, amin keresztül a felfújó levegőt fújt bele.”
A hidak építése és jobb csónakok megjelenése előtt ezek az úszók nélkülözhetetlenek voltak az átkelhetetlen hegyi folyók átszeléséhez Indiában. Látszólagos primitívségük és durvaságuk ellenére remekül működtek.
Forrás: www.amusingplanet.com
