Harchoz öltözve.
Isaac Brower amerikai sebész a 19. század közepének nagy részét a Fidzsi-szigeteken töltötte, ahol többek közt helyi műtárgyakat gyűjtött. Soha nem tette be a lábát Kiribitara, a szigetcsoport ugyanis 2000 km-re fekszik Fidzsitől. Így senki sem tudja, hogy miként került hozzá a ’te barantauti’, ami egyfajta sisak, és kizárólag Kiribatira jellemző a készítése, viselése. Ez a fejfedő a megszárított, felfújt gömbhalból készül, amit egybeszőtt kókuszrostokkal és emberi hajjal egészítenek ki. Brower a különleges tárgyat aztán a Smithsonian Intézetnek adományozta.
Az évtizedek alatt a világ számos múzeumába került az egyedi fejfedőből példány. Ezek a sisakok technikailag igen kifinomultak, látványnak pedig lenyűgözőek.
Kiribati egy 33 korallszigetből álló csoport az Egyenlítő mentén. A korabeli beszámolók, leírások és ábrázolások azt mutatják, hogy ezek a sisakok a tradicionális fegyverkezési ruházat részeit képezték. A teljes öltözethez egy magashátú páncél, szegmentált ujjak is tartoztak, amelyek mind kókuszrostokból készültek és gyakran emberi hajjal szőtt mintázatok gazdagították őket. Néhányukhoz szárított rájabőrből készült öv is járt.
A kívülállók, felfedezők, antropológusok sokáig azt feltételezték, hogy a kiribatiak azért készítették ezt a jelmezt, mert harciasak és erőforrásszegények voltak. A sértéseket meg kellett bosszulni és emellett meg kellett védeniük azt, amijük volt, a kókuszdió és a tenger gyümölcseinek segítségével. Cápa-és rájafogból még kardot, lándzsát is készítettek.
Ugyanakkor nincs arra bizonyíték, hogy a szigetlakók többet harcoltak volna, mint más népek, sőt háborúik inkább visszafogottak és rituálisak voltak. Valójában a páncéljuk is inkább félelmet keltő, mint praktikus egy harc során. Egy ilyen öltözet elkészítése akár egy évbe és több száz kókuszdióba is telt és folyamatos karbantartást igényelt később is. A harc során egy kísérőnek kellett kitámasztania a teljes fegyverzetbe öltözött embert és valószínűnek tűnik, hogy a törzsből csak egy-két ember birtokolt komplett felszerelést.
A sisak készítése nem csak a megfelelő hal megölését jelentette, de ezt követően a homokba temetését is, hogy megkeményedjen, majd különféle varázslatok, kézműves technikák gyakorlását, amelyek célja az volt, hogy az ősi és természetes szellemek védelmét, valamint magának a halnak az erejét a felszerelésbe juttassák.
Azzal, hogy a környező vizekben élő lényeket, mérgező halakat, cápafogakat és rájabőrt használtak fel a szigetlakók, az óceánnal és annak őseivel való kapcsolatukra utaltak. Ha a halat ősként és a szellemvilág képviselőjeként tisztelték, akkor a halsisakot csak a főnök számára készítették azért, hogy átruházzák rá az óceán erejét.
A szigeteken oly fontos harci tárgyak a gyarmatosítás időszakában kerülhettek más területekre, ekkor ugyanis felborult a hatalmi egyensúly és a helyi kereskedelmi szokásrendszer. A konfliktusok jellege, mértéke, gyakorisága is megváltozott, ami több harci felszerelés készítéséhez vezetett. A gyarmatosítók hatalomátvételével és a keresztény misszionáriusok érkezésével a helyi harcok minden hagyományos formáját üldözték.
A hadi öltözék gyártása leállt akkor, amikor már megszűnt a háborúskodás és nem volt szükség a felszerelésre. 1979-ben azonban a szigetek elnyerték függetlenségüket, ezzel új szerepet kapott a tradicionális öltözék: a kultúra, a nemzeti öntudat részévé vált.
Forrás: www.atlasobscura.com, kiemelt kép: Reverend George Hubert Eastman. MUSEUM OF ARCHAEOLOGY AND ANTHROPOLOGY, CAMBRIDGE
