Szorul a hurok.
A kormoránok vízimadarak, táplálékuk zömmel halból áll. A szárnyas halászok a parton várakoznak áldozatukra, majd a megfelelő pillanatban lebuknak a víz alá, szárnyaikkal és lábaikkal irányítva-hajtva magukat és elkapják a halat a speciális csőrükkel.
Az ősi Japánban és Kínában a halászok azért tartották ezeket a madarakat, mert ki tudták képzeni őket arra, hogy segítsenek a halak fogásában. Az ’ukai”-nak nevezett hagyományos, 1300 éves múlttal rendelkező halászati módszer napjainkban is él Japánban, különösen a Nagara folyónál, a Gifu prefektúrában.
A japán kormoránnal (másnéven japán kárókatonával) történő halászás sötétben zajlik, az alkonyati órákban. Egy csapat halász hosszú facsónakokkal megy ki a vízre, miközben tucatnyi kormoránt vezetnek pórázon a hajó mellett. A madarak a csónak mellett úsznak és búvárkodnak a víz alatt, elkapják és egészben lenyelik a halakat. Csakhogy egy hurok van a madár torkához kötve, ami csupán azt engedi, hogy a kormorán a kisebb halakat lenyelje. Amikor a madár egy nagyobb halat kap el, akkor az a torkán akad és így a halász ki tudja szedni. Egy kárókatona 6 halat tud egyidőben a torkában tartani.
Minden csónak orráról egy kosárban égő tűz lóg, ami megvilágítja a vizet és a madarakat, valamint segít a kormányzásban. Noha már sokkal korszerűbb módszerek is léteznek, ezt a fajta halászatot még mindig gyakorolják, hogy életben tartsák a tradíciót és a turistáknak is látványossággal szolgáljanak.
A kárókatona halászat kiváló képességeket és tudást igényelt a halász részéről. Akiben ez megvolt, az elnyerte a ’császári kormoránhalász’ címet, amely apáról fiúra szállt. Eredetileg a család élelmezése hajtotta azokat a férfiakat, akik a madarak segítségével kezdtek halászni. Mivel a Nagar folyó védetté vált, vize tiszta és egészséges maradt, ami lehetővé tette a halászat fennmaradását és jövedelmezővé válását.
Forrás: www.amusingplanet.com