Csapdába csalt szellemek.
A gyeplabirintusok valamikor igen elterjedtek voltak a vidéki Angliában, de máshol is: egykoron több száz ilyen kanyargós sövény létezett Észak-Európában. Mára mindössze 12 ilyen labirintus maradt, amelyek közül nyolcat Nagy-Britanniában találunk.
A labirintusokat úgy készítették, hogy a gyepbe barázdákat vájtak, úgy, hogy a fűnek folytonos utat hagyjanak, ami nagyon hosszú „kötélként” szépen elrendezve kitöltötte a területet. Egyes gyeplabirintusokban a gyepbe vágott barázdát téglával vagy kaviccsal megjelölt, járható ösvénnyé alakították. Gyakrabban maga a gyep alkotta a megemelt utat, amelyet a kanyarulatai között kiásott sekély csatornák jelöltek ki.
Számos útvesztőt a falu melletti zöld területeken, nem egyszer a templomok közelében készítettek el, de előfordult az is, hogy dombtetőre vagy más távoli helyekre kerültek. A természet persze nem törődött a mintázatokkal, karbantartás nélkül gyorsan túlnőtt a fű és beleveszett a környezetébe.
A települések egy részén gyakran fesztiválokkal, vásárokkal kötötték össze a labirintus készítését és ápolását. Bár látható, hogy ezek az útvesztők igen régiek, nehéz pontosan meghatározni a korukat, annál is inkább, mert újra és újra nyírták őket.
A történelem során elsősorban Észak-Európában, különösen Angliában Németországban és Dániában voltak ezek a labirintusok elterjedtek. Néhány hasonló útvesztő még mindig létezik Skandináviában, Lappföldön, Izlandon és az egykori Szovjetunióban, de ott a mintákat általában kövekkel is kirakták.
A kőlabirintusok korát meghatározni könnyebb feladat. A Balti-tenger partvidékén lévők a 13. század és a modern idők közé tehetőek, a labirintusmánia a csúcsát a 16-17. században érte el. A feltételezések szerint ezeket elsősorban halászok készítették, zord időjárási körülmények között, hogy a rossz szerencsét hozó “smågubbar”-okat, kis embereket csapdába ejtsék. A halászok besétáltak a labirintus közepébe, magukkal csábítva a szellemeket, majd kiszaladtak és tengerre szálltak.
Forrás: www.amusingplanet.com
